Nekem az a dolgom, hogy a szarból kihúzzam magam

Üdvözlünk mindenkit a Hallgatók írták blogon. Ez lesz az első megszólalásunk. Vágatlanul. Fogadják szeretettel Dankó Csaba Richárd pszichológushallgató nyitóesszéjét az Élet-halál kérdései – egzisztenciális pszichológia c. kurzusunk 20/21/1-es félévéből. Fulladásmentes merülést! (a szerk.)

Akadémiai pályafutásom egyik pillanata sem volt mentes a vele párhuzamosan bennem zajló folyamatok, és az életem megannyi mérföldkövének és dilemmáinak interferenciájától. Ennek megfelelően kénytelen voltam elfogadni, hogy a saját világom nem az, ahol ezek fölött szemet tudok majd hunyni, hiszen amennyire göröngyös út vezetett el odáig, hogy úgy gondolkodjam, ahogy, meg hogy mondjuk olyan hülyén is nézzek ki, ahogy, annyira sokat kellett cikáznom életem megannyi egyéb tere és az egyetem között. Ebből az következik, hogy amióta itt vagyok, mindig szükségem van egy mély személyes relevanciára, ami egy kurzushoz tapaszt, és végigkísér rajta afféle velős intrinzik motiváció mentén. Nekem aztán erre épül minden, és ezzel is akarok kultiválni (legalább magamban) valami olyan attitűdöt a tanulmányokhoz és az emberségességhez, ami némileg mentes a valóban elhagyható béklyóktól.

Ezért is tartottam jó döntésnek erre a kurzusra jelentkezni. Tudom, hogy mint oly sok minden (például a zene, vagy akkor már a pszichológia), az egzisztenciális filozófia is a történeti hátterét megkerülve vált az életem részévé mint kapaszkodó a hányattatásokban. Szomorú, mert fennáll a veszélye, hogy ez így önmagában semmi kredibilitást nem tartalmaz, és csak az elefántcsonttornyomból lobogtatom meg a filozófiát és a pszichológiát úgy téve, mintha nálam lenne minden probléma megoldásának a kulcsa. Nem mondom, évekkel ezelőtt még ebben voltam,

jó szar embernek is gondolom magam visszatekintve

– bár leginkább egy hülye gyereknek. Kellett az alázat, meg egy kicsit több érzelem.

Már csak azért is kellett az alázat és az érzelmi rebranding, mert ezek hozták az igazi határhelyzeteket az életembe, és elég félelmetes belegondolnom abba, hogy mi lett volna velem, hogy ha a közelükbe sem kerülök. Érzek hálát, de nem tudom teljes magabiztossággal azt mondani, hogy magam felé érzek-e egyáltalán. Nekem az a dolgom, hogy a szarból kihúzzam magam. Eleve el szoktam gondolkozni azon, hogy az élet értelme nem az-e, hogy ha már itt vagyunk, akkor kerüljünk közel magunkhoz, és ebből a belső kertből táplálkozva hajtsuk végre a világban mindazt, ami minket boldoggá tesz? Nyilván károkozás nélkül, de ez azért evidens. Én nagyon kíváncsi leszek arra a pillanatra, amikor esetleg rájövök arra, hogy ez mégsem így van, és arra is, hogy ez engem mennyire fog megviselni. Reménykedem, hogy addigra annyi jót hoz ez az attitűd az életembe, hogy akkor már kár lenne levetnem magamat bárhonnan is. Rég nem gondolkozom ilyeneken.

Legutoljára a szobámban fantáziáltam arról, hogy semmi baj nem lenne, ha vége lenne. Nem tudom, miért. Sosem tettem kárt magamban, sosem voltam kifejezetten problematikus ember. Általános iskolában a legnagyobb bűnöm a házirend által tiltott „alternatív megjelenésem” volt, ami körülbelül egy 7 cm hosszúságú hajkoronát jelentett.

Miért is bántunk egy kölköt?

Édesanyám is jó volt ebben. A szemeszter elején részesei lehettünk egy olyan bemutatkozó körnek, ami a leghasznosabb volt az egyetemen. Ekkor én határhelyzetnek az anyámtól való elszökésemet határoztam meg határhelyzetként. Tulajdonképpen egy ablakon ugrottam ki – egyszerre volt öngyilkosság is, és mivel túléltem, még gyászolhattam is.

Amikor egy valódi ablakon való kiugrásról fantáziáltam, nem igazán tudtam megfogalmazni magamnak, hogy miért is tenném. Utólag meg már könnyű lenne, de talán találgatni azért ér érettebb fejjel. Ma azt mondanám, nem láthattam azt, hogy bármerre is kibontakozhatna az életem, ha otthon birtokolnak. Emellett nem hinném, hogy láttam, hogyan lehetne egészséges önértékelésem, autentikus kapcsolataim, valamilyen karrierem, pénzem, vagy akár érzelmileg megtérülő hobbim, ha én ezt folytatom. Mindezt már csak azért sem, mert egyszer aranyos, okos gyerek voltam, máskor meg egy tyúkagyú szemét. De azért a tacskós pizsamát meg kellett vennem.

Így hova forduljon az ember segítségért, ha nem magához. Szerintem ez mentett meg attól, hogy valóban szuicid legyek – segített elaprózni a dolgokat, meg segített madártávlatból látni önmagamat. Ebből már csak annyi maradt, hogy nem félek. Meg véletlenül lettek jó barátaim, akiktől megtanultam olyan, addig egzotikusnak számító dolgokat, mint mondjuk az empátia, meg ilyenek. Ők mondták, hogy annyira szeretnék látni, hogy egyszer igazán „felbaszódjak”. Engem elég nehéz felbaszni általánosságban, de anyám igazságtalanságai exponenciális vérforrást idéztek elő nálam, mert hajlandó voltam figyelni végre a saját igazságérzetemre. Ez ugye egy ilyen zsaroló, ambivalens szülő-gyerek viszonyban egy nagyon nehéz áthuzalozást igényel a gyerek részéről, ha a jó szándékú, konstruktív kezdeményezései minden alkalommal süket fülekre találnak. Én 21 évesen, édesanyám és édesapám (elváltak amúgy 6 éves koromban, utálják egymást) 48 évesen szakítottuk meg anyáinkkal a kapcsolatot, mindössze 3 hónap leforgása alatt. Ezt nagyon érdekesnek találom. Apám nem ért engem, de akar, és ez nekem elég; tudom, hogy nem várhatok többet. Ő azt mondta, ámul azon, hogy én ezt megtettem, és ahhoz képest relatíve kiegyensúlyozott lettem. Az összes barátom, az összes ember, akivel randiztam azóta, ugyanezt mondta:

meglepő, hogy normális vagyok.

Hát mit tudom én. Nem lényeges igazából, ahogy az sem, hogy tételesen leírjam, mit nyomatott anyám (maradjunk annyiban, hogy még az ő családja is támogatott ebben), de jólesik, hogy életemben először az eredményeim, és nem a vélt hiányosságaim tükrében kell látnom magam.

Egyik órán megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ha van egy sziszifuszi küzdelmem valamivel, akkor megtehetem-e, hogy kiállok a kő mögül, és hagyom elgurulni? Tulajdonképpen valamilyen értelemben ezt tettem, amikor eljöttem. Fölösleges lett volna tovább görgetni, mert belegebedtem volna. Ugyanakkor ez megnyitotta a valódi, várhatóan egy jó darabig fennálló sziszifuszi küzdelmet: mindezt tovább kell vinnem. Azon túl, hogy az intim szférám egy jó két évre megszűnt létezni, szembe kellett néznem azzal a kínos ténnyel, hogy immáron soha nem fogok tudni felmutatni egy stabil családi hátteret, helyem se volt, illetve hogy képes voltam egy ilyen, kvázi szemét húzásra. Emellett azzal is meg kellett küzdenem, hogy a szüleim egymás elleni propagandája, és a rajtam keresztüli kommunikációja miatt csak arra tudtam gondolni, hogy életem nagyobbik része zavaros hazugságokból tevődik össze, és kuka az egész. Minden cuccom, amit összeszedtem, egy idegen szoba padlójára volt lehányva, és minden nap, amikor végig kellett néznem rajta, csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi maradt abból, amit az életteremnek és a személyiségem materiális vetületének nevezhettem. Meg pár sötét gondolat a fejemben. Ebből kellett valahogy újra építkezni, miközben nagyon cikinek éreztem mindezt. Kiszenvedtem magamból két félév sulit, aztán muszáj volt passziváltatnom egy félévet. A lakhatásom nem oldódott meg, de igazándiból utolértem magam, amennyire csak lehetett: züllöttem egy nagyon kicsit, megváltoztattam a külsőm, adtam egy nagy löketet a hobbimnak, szántam egy kis időt arra, hogy összeegyeztessem a pszichológia szakot az identitásommal; igazából ennyire volt szükségem. Ahogy visszatértem az egyetemre, az eddigi legjobb átlagomat hoztam össze, tehát tényleg nem volt rossz döntés.

Jelenleg abban a privilegizált helyzetben vagyok, hogy –mintha csak felfele vándorolnék a szükségletpiramison– lehetőségem volt ebben a félévben betekinteni a pszichológia azon dimenziójába, amiért még abban az időszakban jelentkeztem erre a szakra, amire úgy gondolok vissza, hogy akkor voltam a legokosabb. Persze rengeteg hülye gyerek kvalitásom volt, de ahogy a száraz anyagot volt szerencsém magamba építeni, ez a folyamat úgy építette le bennem azt a hülye gyereket. Így aztán tényleg volt módom arra, hogy ne agyból viszonyuljak az egzisztenciális pszichológiához, hanem végre az érzelmeim tükrében, amiben mindig is akartam volna. Ki tudja, hogy csak én gondolom-e így, de örömteli megvilágosodás volt nekem az órán az, hogy

nem csak az én saram, ha meg akarom ölni magam.

Sőt, kifejezetten valid. De például ha egy egészséges társadalomban élnénk, Borsod megyében –ahonnan a családom egyik fele származik– nem lenne annyira elterjedt az öngyilkosság. Amíg ez el lesz bagatellizálva, és amíg le vannak szarva az emberek, addig így lesz. Legtöbbünk viszonya keserű marad az öngyilkosság intézményéhez, míg egy holland fiatal felnőttnek nagyobb eséllyel adott egy olyan millió és gondolati szabadság, hogy meg tudja hozni a döntést. Szinte már félelmetes az én Szoft-Balkán agyamnak. Biztos is vagyok benne, hogy itt egy jó darabig még nem lesz nyugatosodás, de ez az én identitásomnak tulajdonképpen már jó ideje részét képezik.

Gyakran hivatkozom Magyarországra úgy, hogy „Megoldjuk-Okosba-ország”. Itt az identitásomat is okosba’ kellett megoldani, illetve lényegében az egész életem narratívája az volt, hogy „majd én megcsinálom”. Nem mindig sikerült jól, de ha igen, arról legalább érezhetem azt, hogy kiérdemeltem. Ezen az alapon szeretném így felépíteni az én köreimet, és karrieremet is. Ha ne adj’ isten praxisom lesz, mindenképpen az lenne számomra az ideális, hogyha magam is transzcendentális állapotban lennék; elvégre én sem bíznám magam akárkire.

Elég megrendítő volt, amikor 6 éves koromban, a szüleim válásakor kirendelt pszichológus azért dorgált meg, mert keresztbe tettem a lábam, meg egyszer beleittam a Fantámba.

Persze ironikus is, hogy életem egyetlen vizitje azzal végződött, hogy zokogtam a beszólásoktól, ma meg már végzős pszichósként gondolok vissza erre az esetre. Vajon a Balkán oka-e, vagy egyebeké? De remélem, jól van a néni. Meg az édesanyja is. Ideje lenne már egy igazán jót sírni egy terapeutánál. Talán egyszer ez is eljön.

Amit talán tehetek, hogy ezt az eklektikus, holisztikus, lokális egzisztencializmust lobogtatom meg a közvetlen környezetemben. A szeretteim felé nagyobb megértéssel tudok fordulni. Ha valami bántja őket, a rám jellemző görcsökből kevesebbet érzek, és valamilyen szinten pont annyira tudok jelen lenni számukra, amennyire valójában indokolt. A tanulmányaimat is el tudtam fogadni. De mindez nem ment volna, hogyha a saját málhámtól nem kezdek el távolodni. Szerencsére az igazságérzetem pont annyira fel tudott idegesíteni, hogy ez ne maradjon így. Nálam nagy motor az idegesség. Ugye ezért is szeretik a barátaim, ha felbaszódok – nagy a motorom, jól tudok működni úgy.

Összességében ez az egyik legjobb dolog, amit kaptam az órákon: egy jó nagy adag felbaszódás. A bónusz itt az, hogy a kurzus során rengeteg megoldókulcsot is kaptam, ami ezt mind-mind fel tudja oldani, ha elég lélekjelenlétem van. Bízom benne, hogy nem veszítem el a magammal való kapcsolatot. Emellett igyekszem nem megőrülni. De tudom, hogy két-három éve még nem tudtam volna ilyen jóízűen dobálózni ennek a lehetőségével, teljes védettséget érezve.

Ennyi mocskot még büszkén is hordozok magamon.

Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a kurzus személyiségem több aspektusát is összerántotta, ami által potenciálisan jobb emberré, baráttá, kollégává, pasivá, vagy akár egy „szálmozgatóvá” válhatok. Több ilyen óra kéne, az fix. Majd remélhetőleg száz év múlva. Élni pedig ezért is érdemes többek között.