karanténpszichó – egy pszichológus hangja a “bezártságból”: személyes betekintés egy online praxisba

Valamelyik nap egy barátommal chateltem, milyen a meló, hogy érinti a járvány. Elmesélte, hogy sok mentőautót hoznak be, mert tudod, most bevonják a régieket is, az új Mercedesek meg kívülről ugyan jól néznek ki, de műszakilag egy kalap szar az összes, úgyhogy ha rohamkocsit hívnál magadra, akkor mondd a diszpécsernek, hogy ne Sprintert küldjenek, mert lehet a kórházig se jutsz el vele. Nevetek és mondom, hogy milyen motiváló érzés lehet, hogy ilyen konkrétan segítesz, hogy ennyire kézzel fogható a szereped. Aztán a fecsegésből hirtelen elgondolkodom, hogy nekem pszichológusként most mi is a szerepem? Milyen pozícióból szólalok meg és miért? Mik a megéléseim? Mi a felelősségem? Mi a feladatom?

Milyen pozícióból szólalok meg és miért?

Én szerencsés voltam, tekintve, hogy az elmúlt években rendszeresen dolgoztam Skypeon keresztül külföldön dolgozó és élő magyarokkal, szerte a világból. A bezártság már itt relativizálódik. Egyszer Argentínában vagyok, egyszer Németországban, Ausztriában, Svájcban, Dániában. Ha meg a fenomenológiai mezőt veszem, egyszer egy család, egyszer egy magányos izoláció, egy meleg pár, egy sikeres vállalkozó, egy a bizonytalanságtól szorongó munkavállaló, egy apuka, anyuka, gyerek szerepébe és élményvilágába van megtiszteltetésem belépni.

Az előzetes tapasztalataim miatt így nem ért felkészületlenül és nem jöttem zavarba a klienseimmel való munka online térbe való áthelyezésétől. Szerencsés voltam abból a szempontból is, hogy – talán egy kivétellel – mindenki maradt, minimális volt a lemorzsolódás, a klienseim tartották annyira fontosnak a saját folyamatukat, hogy így vagy úgy, de megoldották. Az elmúlt hetekben beszélgettünk konyhába elhúzódva, hálóba félrevonulva, társasház előtt parkoló kocsiból, ahová még elér a wifi, a pozitív emocionális tér és az észlelt hatékonyság mégsem csökkent. Meghatott a klienseim eltökéltsége az önismereti munkára: hogy hiába az érzékelhetőbb anyagi bizonytalanság, a saját folyamatuk mégis ott van valahol a prioritási listájuk elején. Nem erről mondanak le. Mert tudják, hogy nem csak magukon segítenek, hanem a fejlődésüket megérzi a környezetük is, például a családjuk, akikkel most több időt vannak együtt. Az új bejelentkezőkben pedig az fogalmazódik meg, hogy itt az idő a konfliktusos viszonyokat rendezni, szexuális problémákat, intimitás elől való meneküléseket, egzisztenciális szorongást, halálfélelmet, érzelemkifejezést a helyére tenni, a lista végtelen. Én ebben úgy tudtam segíteni magamnak és talán nekik is, hogy az elmúlt években megtanultam a látszólag csak személyesen alkalmazható, kedvelt pszichológiai technikáimat (üres szék, veszteségdiagram, szociális atom) áthelyezni az online térbe. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az online konzultációnál segít az, ha egy picivel több strukturáló elem, gyakorlat (naplózás, rajz, életútdiagram, gátló parancsok összegyűjtése) van beépítve, ami beindítja a beszélgetést, amiből kibomolhatnak a mélyebb témák is. Még akkor is, ha a személyes módszerem dominánsan a személyközpontú szabad interakció. A kliensek most kevesebb szociális interakcióban érintettek, így jó, ha valamilyen gyakorlat elkezdi megmozgatni azokat a rétegeket, amelyeket normális körülmények között a kapcsolódások és a világban való lét facilitál.

Mik a megéléseim?

Most kiemelten fontos a jó értelembe vett közvetlen kapcsolat kialakítása. Ez a személyes térből az online térbe áthozott klienseknél egy egyszerűbb ügy, viszont az újonnan bejelentkezőknél – akikkel az első “találkozásunk” Skypeon, WebExen, Zoomon történik-, nehezebb terep. Már az első öt percen sok múlhat. A rapport kialakítására sokkal kevesebb idő és nonverbális eszköz áll lehetőségre, ezért a rugalmasság és a közvetlenség még inkább hasznos. Ha nem is ez a sztenderd, én tegeződöm, használok csúnya szavakat ahol természetesen jön, nevetünk együtt, ha úgy jön ki a lépés, elvicceljük, ha lefagyott a rendszer és valamelyikőnk arca egy hülye grimaszba merevedett bele a képernyőn; és rugalmasan folytatjuk. Persze lehetne úgy is, hogy “elnézést nem hallottam Önt az elmúlt fél percben, megismételné kérem”, de asszem ebben mindkét fél igen hamar kiégne. Elfér a “vááágom”, a “basszus ez nem lehetett egyszerű”, a “jövő héten folyt. köv.” vagy bármi a természetes hitelességet megőrző köznyelvi formulák közül. Persze ez alkat kérdése, ha erőltetett póz, akkor megette a fene az egészet. Ritkán megosztok személyes élményt is a felvillantás szintjén egy érzékelt elakadás kapcsán, ha intuitíve úgy érzem ott és akkor kivételesen helye van. A kliensek eddig hálásak voltak érte és előremozdítónak élték meg. A pszichológiai képzésben (általában) részt nem vett kliens ugyanis nem tudja, hogy így a határok, úgy a keretek, ő csak a közvetlenség-távolságtartás skálán érzékel valamit. Letapogatja, hogy mit jelent rá nézve, ha még épp az előző kliensemet kísérem ki, amikor ő már jön, én max. dobok egy sárgát és kezdünk. Elmondták mit éreztek olyankor: futószalagot. Felmerült bennük a kérdés: mennyire készült, mennyire hangolódott rám, nem fáradt?

A “lazaság” mellett természetesen ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban vannak az üléseink, hiába ráérnénk persze most máskor is, meg amikor “aktuális” valami. Valamint időben véget érnek, ameddig az alkalom előre kitűzötten tart, nincs “csak még egy fontos szál”. A “lazaságtól” meg nem leszünk rögtön haverok a férfiakkal, nőkkel nem szeretünk egymásba, ez pusztán a Skypeon sokkalta nehezebb kapcsolódás és bizalom kialakítását, majd a fesztelenség fenntartását szolgálja. Na meg azt, hogy nem csorog patakokban a homlokomról az izzadtság, ha (általában viccből) megkérdezik tőlem – engem megelőzve az alkalom első perceiben -, hogy “Hogy vagy?”. Válaszolok 2 őszinte mondattal, de ettől még nem én kezdek el beszélni. Nem jövök zavarba (már), hogy erről nem volt szó, ajaj ezt nem tanították az egyetemen (ami egyébként nagy kár).

Yalom valahol (talán a Schopenhauer-terápiában) felteszi ebben a témában a kulcskérdést: ki mondta, hogy a terápiás folyamatnak és kapcsolatnak egy steril, rideg, távolságtartó, formális, művi térnek kell lennie? Persze emellett elvárjuk, hogy a kliens baromira nyíljon meg és bízza ránk, pontosabban “Önre, tisztelt nagy tudású, elismert Pszichológus Úr”, a titkait. Persze a jelenlegi helyzetben is odafigyelünk, hogy a tér szakemberként és kliensként is alkalmas legyen az elmélyült munkára, de most elfér egy-egy képbe belógó vasalódeszka, még ha én is inkább a könyvespolcom előtt szeretek ülni (ó a művelt szakember) sokszor a kisszobába kényszerülök, mert kint zajlik az élet.

Mi a felelősségem?

Van ami viszont nagyot változott. Jegyzetelek. Személyesen nem tennék közénk egy írótáblát. Ha valami pozitív hozadéka volt a 10 év sakkozásnak -a sok megaláztatás mellett -, akkor az a memória. Személyesen szinte minden megmaradt. Most változott a helyzet, az első Skypeos hét után kezdtem el érezni, hogy “ezt a mellékszálat ki is mesélte?” (hasonló témájú klienseknél), “hogy is hívták azt az unokatestvért?”. Rájöttem, hogy közbe legalább vázlatosan írnom kell. Itt talán nem olyan zavaró kliensként, mert előttem van a papír az asztalon, nem látják, nem áll közénk, bár a szemkontaktust így is csökkenti, és mehet az amúgy jogos agyalás, hogy ezt most fontosnak tarja, leírja, amazt miért nem. Utána pedig wordbe be kell vinnem kifejtve is minden alkalmat. Az emlékezetkutatások bizonyítják, hogy a memóriának szüksége van a kontextusra, és tényleg. Most tapasztaltam meg, hogy mekkora szerepe volt azoknak a szcénikus mozzanatoknak, amikor élőben belépett a kliens, elment mosdóba, lepakolt, leült, hogy ő melyik oldalon szokott ülni (elsőre ők választanak). Mindezek segítették az érzelmi belehelyezkedést az ő világába és egyből aktiválták az előző alkalmak emlékeit és a vele kapcsolatos alapinformációkat, például a neveket, hogy ki kicsoda az ő rendszerében. Apróságnak tűnhet, de tapintható a különbség, ha nevén nevezzük a klienshez közelállókat és nem konzekvensen úgy hivatkozunk, hogy “és a párja…”. Ugyanilyen hálásak a pontos emlékezésért az apró, de kifejező életszituációikra, sztorijaikra. Itt ugyanazon a képernyőn látok és hallok mindenkit, ugyanazon a platformon, és ez úgy tűnik a hippokampuszomnak kevés.

Még egy jelentős különbség, hogy most kevesebb dolog történik a kliensekkel két ülés között. Sokszor edukálni kell őket arra élőben is, hogy a folyamat nem arról szól, hogy átbeszéljük, mi történt két találkozás között. Jó lehetőség, hogy ebben a helyzetben alig jelenik meg a kliensek részéről a sztorizgatás, és sokkal inkább tudunk fókuszálni a belső történésekre, végighaladni egy szálon, nincs annyi ág. Ha történések vannak azt is könnyebb a sztori helyett visszaforgatni a személyes megélés, jelentésadás szintjére.

Mindemellett a basic online konzultációs dolgok is igazak: nem ülhetünk oda jégeralsóban, fel kell öltözni rendesen. Bár élőben is általában farmer-pólós/pulcsis szakember vagyok – az orvososnak ható zakót megint csak távolságtartónak érezném-, de gyorsan be kellett látnom, hogy a kapucnis pulcsi online talán tőlem is too much. Mindenekelőtt viszont a szünetek betartásának hasznosságát éreztem meg még erősebben. Most ugye nem játszik az, hogy időt kell hagyni arra, hogy felcsönget, feljön, szellőztetés, vizespohár csere, mégis nagyon kell a szünet a ki -és bemosakodáshoz, a ráhangolódáshoz, az előző ülések jegyzeteinek átolvasásához, az irányok átgondolásához.

Mi a szerepem?

Evidens, hogy a feladatom a hozzám fordulóknak szakmailag minőségi, emberileg támogató segítséget nyújtani. Minden esetben izgalmas egy újonnan érkező fogadásának, esetleges továbbirányításának kérdése. A döntés ugyanis, hogy egy adott új bejelentkezőt fogadok-e, csak látszólag múlik kizárólag azon, hogy van-e szabad időpontom. Egy új bejelentkező fogadása hatással lehet a többi, már folyamatban lévő kliensemre. Egyrészt ha épp az az egy új kliens lesz az, akivel túlvállalom magam, azt a többiek is megérzik. Másrészt viszont lehetséges, hogy – a kliensek közötti témák hasonlóságából adódóan – átcsatornázható tudás, tapasztalás egyik munkából a másikba. Harmadrészt mindig szoktam kérni, hogy legalább kulcsszavakban nevezze meg a témáit, amin dolgozni szeretne, így a kompetenciámat és a téma-interferenciát felelősen mérlegelhetem. Az elmúlt hetekben több kapacitásom volt fogadni az újonnan bejelentkező klienseket, le is zártam még a járvány előtt folyamatokat, illetve az utazgatás sem vesz el annyi időmet. Ha mégis elkerülhetetlen a továbbirányítás, akkor szerencsére a teamben való dolgozás előnyeként biztonságosabban, sértődés nélkül küldhető tovább egy kliens a műhelyünk keretében. A honlapomon elérhető a csapattagok fényképe, bemutatkozója stb., ami kiküszöböli a továbbküldés arctalanságát és a kliens nem azt éli meg, hogy totál máshová (nem csak földrajzilag, de életkorilag vagy szemléletileg is) küldöm, hanem “házon belül” marad. A személyes térben sokukkal még összefutottunk a folyóson, miután valamelyik kollégámmal kezdték meg a közös munkát, és ennek a szájíze azért egészen más. Hálásak a bejelentkezők azért is, ha egyeztetek az általam passzolónak vélt kollégával arról, hogy tudja-e fogadni őket, tud-e, szívesen dolgozna-e a kulcsszavakban megjelölt témáikkal. Így nem csupán vaktában odavetek egy kontaktot, ahol ki tudja, hogy egy következő továbbpasszolást fog-e megélni. Nagy felelősség, hogy a továbbirányítás tapintatosan történjen meg, hiszen ha valakinek az veszi el a kedvét a segítségkéréstől, hogy végre rászánta magát, hosszas kutakodás után úgy döntött minket keres fel, de sorozatosan falakba ütközik, az akár káros is lehet.

Mi a feladatom?

Mások segítésén túl az, hogy a saját házam táján is folyamatosan sepregessek. Szó szerint is (a fizikai kerti munka most nagyon jól esik a pszichológiai és a tudományos élet mellett) és a saját mentális hogylétemet illetően is. Fontos, hogy a saját egyénimben is aktívan készülve, dolgozva legyek jelen, tudatosan munkálkodjak a fejlesztendő területeimen (verbalizált érzelemkifejezés, intimitás, asszertivitás, határok meghúzása és tartása, csak pár példa), hogy ápoljam a párkapcsolatomat, baráti kapcsolataimat, családi viszonyaimat. Tartsam meg a rendszeres heti szuper/intervíziónkat (az elmúlt két hétben elmaradt!), legyek jelen a csoportokon. Figyeljek oda a saját testemre (amit az elmém pallérozása mellett hajlamos vagyok elhanyagolni akár étkezés akár mozgás terén), rendszeresen meditáljak, gyakoroljam a gondolatok és az érzések relativitását, az elengedést és az elfogadást. Mindezeket most mint írásbeli újrafigyelmeztetést is visszajelzem a sorokat író Daninak.