„Én foglalkozom magammal!” – hangzik mostanában sokszor, sokaktól a felkiáltás. Viszont amikor rákérdezünk arra, hogy pontosan hogyan, akkor a leggyakoribb válasz, amit hallunk az az, hogy „olvasok!”. Legyenek azok akármilyen magas minőségű, tudományosan megalapozott, akár általam is elismert pszichológiai ismeretterjesztő, önismereti, önfejlesztő (self-help) könyvek, sajnos pusztán ezek olvasásától, noha ezt várjuk, mégsem leszünk jobban. Miért? Mire jók és mire nem jók a pszichológiai könyvek?
A pszichológiai könyvek természetesen jók arra, hogy hasznos önismereti felismeréseink legyenek, hogy reflektáljunk magunkra, sőt, akár még aha-élményeink is lehetnek. Mindemellett pszichoedukációs előnyeik is elvitathatatlanok, hiszen rajtuk keresztül úgy tanulhatunk a bennünk zajló folyamatokról, hogy komplexen átlátjuk témáink rendszerét, valamint esetleg olyan perspektívák és szempontok tárulhatnak fel, amelyekre mi magunktól nem is gondoltunk.
Elméleti szakértők
Azonban pusztán információszerzéstől és összefüggésekre való ráismerésektől még senki sem gyógyult meg, vagy lett jelentősen jobban. Ha egy medikális analógiával élünk, akkor könnyen láthatjuk, hogy kiképezhetjük magunkat a tüdőrák minden orvosi aspektusában, az epidemiológiától kezdve a tünettanon át a lefolyásra vonatkozó kutatásokig, pusztán az elméleti jártasságunktól mégsem fogunk meggyógyulni kezelés nélkül a tüdőrákból.
Valamiért ezt a mentális vagy életvezetési nehézségeinkkel máshogy gondoljuk. Azt gondoljuk, ha elolvasunk X önsegítő könyvet a témában, az már valós önismeretet jelent. Valójában nem, és valójában igazi változást sem várhatunk tőle. Az önsegítő könyvek jelenlegi popularitása pont ennek a torzításnak köszönhető: azt gondoljuk, ha olvasunk a problémáinkról akkor ténylegesen foglalkozunk velük, és elmondhatjuk ezt a környezetünknek. Azonban ez sajnos nem valós önismereti foglalkozás, pusztán turistáskodás. Miért?
Mert az olvasás alapvetően intellektuális szintű tevékenység. Ez nem jelenti azt, hogy emocionálisan nem vonódunk be az olvasottakba (főleg, ha a saját problémáink témájában olvasunk), hiszen adott esetben meg is hatódunk, vagy elszégyeljük magunkat, ha magunkra ismerünk. Mindezen érzelmi reakciók mellett az olvasottak befogadása mégis a kognitív, tudatos szinten marad. Ezért tapasztalhatjuk oly sokszor, hogy valaki már tudósokat leköröző elméleti szakember a témájában, könyvei aláhúzásoktól és jegyzetektől hemzsegnek, a gyakorlati szinten valahogy azonban mégsem tud valós változást elérni magában, vagy az érzelmi és viselkedéses reakcióiban.
A kapcsolati interakció hatalma
Ahogyan a buddhizmusban gyakran hangsúlyozzák: spirituális, buddhista könyvek olvasásával nem lehet megvilágosodni. A meditáción keresztül lehet megvilágosodni, ami gyakorlati, tapasztalati tevékenyég. Az olvasás csak útmutatóul szolgálhat ebben. Így van ez a pszichológiai könyvekkel is: útmutatónak kiválóak, azonban, ha megállunk az olvasásánál az önbecsapás azon hibájába eshetünk, hogy foglalkozunk magunkkal.
A legtöbb sérülésünk, vagy velünk történt negatív életeseményünk egy másik emberrel vagy emberekkel való interakcióinkból származik. A legtöbb traumánk kapcsolati természetű. A pszichológia szerint ezeket egy korrektív (adott esetben) terápiás, de szintén kapcsolati találkozásban lehet begyógyítani. A könyv és az olvasás nem tud ilyen korrektív kapcsolatot nyújtani. Az olvasás, vonódjunk be akármennyire is érzelmileg, nagyon ritkán tud tartósan lehatni az emocionális szintre és ott hosszútávú változást elérni. Ez nem kritika ezekkel a könyvekkel szemben, csupán tény, amelyet nem szabad szem elől tévesztenünk. A terápia feladata ezzel szemben a korrektív emocionális élmény nyújtása egy hiteles, őszinte (terápiás) kapcsolatban.
A tudattalan az, amiről nem tudunk
Freud szerint a terápia célja az, hogy ami tudattalan volt, tudatossá váljon. A tudattalan fogalma mára annyira elcsépeltté vált, hogy elfeledkezünk arról az eredeti jelentéséről, hogy a tudattalan az, amiről nem tudunk. A könyvolvasás nem tud leérni a tudattlanba. A költészet, a filmek, szépirodalmi regények néha jobban, de ők most nem tárgyai cikkünknek, és terápiás változáshoz (pl. biblioterápia nélkül) önagukban ritkán vezetnek. Tehát a pszichológiai ismeretterjesztő a tudatos, legfeljebb a tudatelőttes szintet tudja elérni.
Az esetleg megtörténhet, hogy valami már a tudatelőttesben mozgolódik, és egy az olvasás közbeni aha-élménnyel tudatossá válik, azonban a tudattalan leggyakrabban érintetlen marad. Ez szintén az olvasás korlátja. Hasonló ez ahhoz, mint amikor sokan a pszichológiai könyvek olvasása mellett populáris önanalízissel érvelnek, amikor azt magyarázzák nekik miért nincs szükségük terápiás önismeretre. Mind a könyvek, mind az önanalízis beleütközik abba a problémába, hogy a saját tudattalanunkkal egyedül nem tudunk érdemben foglalkozni, hiszen a tudattalan definíció szerint az, amiről nem tudunk, és egyedül nem is igazán tárhatjuk fel, csak egy másik emberrel való önismereti interakcióban.
Ne álljunk meg az olvasásnál!
Persze, olvassunk, de ne álljunk meg az olvasásnál. Ha tényleg jobban akarunk lenni, ha tényleg változni akarunk, ha tényleg mélyebb önismeretre akarunk szert tenni, ha tényleg jobb önértékelést akarunk, akkor ne álljunk meg az olvasásnál, hanem vagy kezdjünk terápiás önismeretbe, vagy tudatosan rakjuk bele magunkat tapasztalati helyzetekbe, vagy járjunk meditálni, családállításra, spirituális workshopra, jógázni, harcművészetre, bodyworkre, pszichodrámára, stb., kinek-kinek ízlése szerint, mert valós és tartós változásokat a gyakorlati tapasztalattal lehet elérni., az emocionális átírásokra képtelen az az intellektuális, és leginkább passzív, befogadói tevékenység, amit olvasásnak nevezünk.
