Miért érezzük magunkat rossznak, kevésnek?

A bántalmazás bagatellizációja

Alapvető axióma, hogy senki sem születik rossznak. Jelen esetben nem a szó vallási, morális, értelmében, hanem pszichésen rossznak. Amikor felnőtt korban “rossznak” vagy “nem elégnek” érezzük magunkat, az szinte minden esetben visszavezethető annak a családi rendszernek a dinamikájára, amelyben felnőttünk.

A munkámban mindennapi tapasztalat az, hogy a bántalmazást, legyen az fizikai, verbális, vagy érzelmi, még mindig több módon is baggatellizáljuk. Ez egyrészt abból fakad, hogy a régi fájdalmas emlékek vicces történetbe ágyazott elmesélése egy elhárító mechanizmus.

Egy érdekes saját élmény – a humor, mint elhárító mechanizmus

Emlékszem egy személyes élményre, amikor gyerekként a tanárom egy táborban részegen összehányt és összehugyozott. Az első terápiámban megosztottam ezt az élményt, akkor még viccelődve a tanáron és a helyzeten. Mikor felnéztem a sztori végén azt láttam, hogy a terapeutám szeme könnyes. Ez nagyon megdöbbentett, nem tudtam, mi történik. Zavarba jöttem. Ekkor megosztotta, hogy általában szakemberként akkor szoktak megjelenni az ő szemében könnyek, ha úgy hall egy fájdalmas, szomorú történetet, hogy a mesélő leválasztja magát az azzal kapcsolatos érzéseiről. Ez voltam én. Helyettem benne jelentek meg az érzések, mert a terápiás térben meg kellett valahol jelenjenek. Az élmény bár furcsa volt, mégis átkattintotta bennem azt, hogy ez az élmény valójában nem vicces, hanem szörnyű. Ezt az emléket egyébként később a Térdemre húztam fehér trikómat c. versemben dolgoztam meg a terápia után pár évvel.

Lojalitáskonfliktus

Az elhárító mechanizmuson túl szinte mindig megjelenik az a gát is a bántalmazás komolyan vételével kapcsolatban, amit lojalitáskonfliktusnak nevezünk. Ez azt a jelenséget tükrözi, hogy egy szüleinkkel kapcsolatos negatív élményről nehezen tudunk úgy beszélni, hogy párhuzamosan ne próbálnánk közben fel is menteni őket. Ez egy természetes folyamat, azonban azt is fontos tudatosítanunk, hogy a bántalmazotti helyzetek felidézését illetően sosem róluk teljességében, a személyiségükről akarunk negatív képet festeni, csupán egy bizonyos tettük hatását elemezzük, ami minket bántóan érintett. Emellett teljességükban akár lehetnek szeretetteljes, gondoskodó, jó emberek.

Mi történik a gyermek elméjében a bántalmazás hatására?

A gyerekek természetes explorációs viselkedésük és autonómiatörekvésük nyomán lépten nyomon csinálnak olyan dolgokat, amelyeket a felnőttek “rossznak” ítélnek meg. Azonban mégha egy bizonyos viselkedés a szülőnek átlépi is valamilyen határát, szintén axióma, hogy egy gyermek, ahogyan jogilag, úgy pszichésen sem felelősségteljes. Viselkedésének és viselkedésének következményeinek nem teljesen tudatában lévő lény. Ezt sokszor elfelejtjük. És ami még fontosabb: a gyerekek eleinte még nem társadalmi konvenciókból cselekszenek (hálistennek akkor még nem).

Például köszönni kell, mert ha nem köszönösz, neveletlen vagy, rossz vagy. Ez a nagyon gyakori példa remekül megvilágítja azt, hogy valójában a frusztráció a szülőről szól. A gyereket nem érdekli, hogy mit gondol róla az utcaszomszéd, ha éppen nem köszön nem érzi magát rossznak. Hiszen adott esetben még nem is tartanak itt a mentalizációs képességei, tehát azon skilljei, hogy másnak gondolatokat tulajdonítson. A szülőt érdekli, hogy mit gondol őróla a szomszéd, ha az ő gyereke nem köszön. A szülő bántó reakciója sokszor a saját frusztrációjának levezetése. Ha a gyerekét valaki rossznak látja annak az a rizikója, hogy őt, mint szülőt rossznak láthatják.

A “rossz vagyok” hídja

A gyeremek számára a felfedezés mindennapos öröm. Ha például fellök valamit, kiömlik, és ezért megütik, megszidják, vagy ügyetlennek nevezik, akkor a fejében egy aránytalanság jön létre. Számára nincs meg az a koncpeció, hogy “a víznek a pohárban a helye” vagy ezek üres szavak, sőt a víz izgalmasabb a poháron kívül. Létrejön egy szakadék a tette és az érte kapott bántás között. Ezt a szakadékot pedig egyféleképpen tudja áthidalni, mégpedig azzal, hogy elkezdeni építeni (hasonló eseményekről eseményekre) azt a hidat, amelyre az van ráírva: “rossz vagyok”.

Ezután lesz képes értelmezni a követező hasonló eseményeket amikor bármiért verbálisan bántják, megalázó helyzetbe hozzák (régi idők kukoricán térdelése), fizikailag bántják, vagy ezek keveréke (pl. papucs hozzávágása). Innentől elkezd megszilárdulni a híd, vagyis egyrészt az a narratíva, hogy “rossz vagyok”, másrészt az a kondícionálás, hogy valahogy másnak kell lennem, ha el akarom kerülni a következő bántásokat (pl. visszafogom az autonómiaigényemet, amely a dolgok felfedezésében valósul meg.)

Na jó, de hol a határ?

Nyilvánvalóan minden szülőben felmerül, hogy ez mind szép és jó, de hogy “fegyelmezzen”, hol a határ? Természetesen a keretek és a határok szükségesek. Azonban van egy fontos különbség abban, hogy a gyermek személyiségére vonatkozó kommentet fűzünk az adott szituációhoz, vagy csupán az adott helyzetben történt adott viselkedésére adunk visszajelzést. Valjuk be, legtöbbször a gyerek számunkra kellemetlen viselkedésére úgy reagálunk, hogy “De…ilyen vagy olyan vagy…“, ő pedig bizony ezt úgy is fogja érteni a személyiségfejlődésében, ahogy mondjuk, hogy ő valahogy nem jó, valahogy másnak kéne lennie. Rossznak fogja érezni magát, felnőttként pedig nem elég jónak. A szociálpszichológia ezt a szülői reakciót alapvető attribúciós hibának nevezi.

Alapvető attribúciós hiba

Tipikus felnőtt példája, amikor futunk a busz után és a sofőr bezárja az ajtókat és elindul. Automatikus reakciónk, hogy: “A rohadt bunkója, biztos itt vezeti le a frusztrációját, hogy ő csak egy buszsofőr és itt hatalmaskodik, itt kompenzál!”. Hirtelen nagyon okos pszichológussá válunk, aztán bemutatunk, hogy lássa azért a visszapillantóban, mi a véleményünk róla. Mi történik eközben? Teljesen figyelmen kívül hagyunk kontextuális tényezők egész halmazát: hogy a sofőrnek van egy menetrendje, ha itt nem indul el időben, akkor a következő megállóban anyázzák, ahova nem ért percre pontosan, esetleg ő is izgul emiatt, esetleg a következő busz már mögé torlódott, és várja, hogy ő is lehúzódhasson a buszsávba, esetleg (ez ugye elég fájó az egónknak) észre sem vette a mi hősies sprintünket, mert arra figyelt, hogy bent ne csukjon össze az ajtóval senkit, stb.

A szétdobált zsebkendők esete

Egyik kliensemmel régebben dolgoztunk ezen a témán, hogy hogyan húzzon határt a gyerekeivel szemben. Az ő esetében az volt a frusztráló tényező, hogy két kislánya rendszeresen szanaszét hagyta a házban a taknyos-nyálas zsebkendőit. Kifújták, ledobták valahova, egy idő után mindenhol befigyelt egy-egy meglepetés galacsin. Ez az apuka kliensemnek a dolgozószobáját és az íróasztalát is érintette, amelyben a covid home office-a alatt kifejzetten érzékennyé vált. Kezdetben tűrt-tűrt aztán időről időre kirobbant, hogy “Nem hiszem el, hogy nem lehet a kukába dobni a kurva zsebkendőiteket, undorítóak vagytok!“.

Elkezdtünk viszont tudatosan dolgozni azon, hogyan húzzon másképp határt, hogy ne őket címkézze (rendetleneknek, undorítónak), hanem a viselkedésükre jelezzen vissza. A csavar az volt, hogy még a viselkedésüket se illesse jelzőkkel (“ezt nem illik“, “ez csúnya dolog” és hasonló fantasztikus társai), hanem azt mondja el nekik, hogy benne milyen érzéseket kelt, ha az íróasztala használt zsebkendőkkel telik meg a nap folyamán. Elmondta, hogy ahogyan nekik is nehéz, hogy itthon kell tanulni (a covid miatt zárva volt az iskola) neki is nehéz, hogy itthonról kell dolgozni, ezért nehéz neki úgy figyelni a munkájára, ha rendetlen az asztala. A zsebkenők a rendetlenség érzetét keltik benne és feszült lesz, hogy nem tud koncentrálni. Így már átment az üzenet.

Ne csináld ezt, ne csináld azt…

Felmerülhet a szkepszis, hogy oké, ezek a gyerekek már iskolások, megértették persze, de a kisebbekkel ez biztoan nem működik. De működhet, ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy minden gyermek, bárhány éves, vagy akár csak hónapos mindent ért és mindent levesz. Nem a szavak szintjén, de az otthoni hangulat, stressz, megjelenő érzelmek szintjén. A preverbálisban ugyanúgy el lehet mondani mit érzünk egy számunkra kellemetlen viselkedésével kapcsolatosan, vagy azt követően. Amit pedig a gyermekünk a legérzékenyebben letapogat, az a hitelességünk. Mivel a gyermek alapvetően modellkövető így a legtöbb, amit tehetünk érte, hogy mi jól vagyunk, mi jóban vagyunk magunkkal, mi éretten kommunikálunk, valamint, hogy amit mi magunk sem tudunk tartani azt ne várjuk el tőle. Az “amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek” mondás tehát egy baromság. Jupiter viselkedjen úgy, kezelje az érzelmeit úgy, ahogy szeretné, hogy később kisökör is csinálja.

Megfontolandó ebből a szempontból Eckhart Tolle, a híres spirituális tanító megfigyelése a családokról. Tolle viccesen beszél arról, hogy a szülő-gyerek kommunikáció domináns része leképezhető négy kommunikációs megnyilvánulásban: Don’t do this or that (ne csináld ezt vagy azt), do this or that (csináld ezt vagy azt), don’t be like this or that (ne légy ilyen vagy olyan), be like this or that (légy ilyen vagy olyan).