Én a helyedben azt csinálnám… Jól ismerjük ezt, és az ehhez hasonló a mondatkezdéseket. De mi áll a kéretlen tanács, vélemény dinamikájának hátterében? Egy alapvető kommunikációs szintelcsúszás.

Az egyik leghétköznapibb tudásunknak kellene lennie, ennek ellenére még az egyetemen a pszichológusképzésben sem tanítják, én is csak később, egy sajátélményű párterápián tanultam meg a feleségemmel (hála érte Cserey Miklósnak).

A kommunikációnak három szintje van:

1. Elmondok valamit neked és te csak hallgass meg.
2. Elmondok valamit neked és érezz együtt.
3. Elmondok valamit neked és szívesen hallanám a véleményedet róla.

Az első szint egyszerűnek tűnik, kivitelezése mégis sokszor, sokunk számára komoly problémákat okoz. Ez a szint tényleg a hallgatásról szól. Legfeljebb hümmögés és a figyelem, odafordulás nonverbális kifejezése jelenik meg ezen a szinten. A második szint ettől az együttérzés verbalizálásával több. Viszont csupán ezzel. Az empátiánk kifejezésében a legfontosabb, hogy legitimáljuk a másik érzéseit, hogy minden körülmények között oké, amit érez és rendben van, hogy most így van, ahogy van. Empátiánk kifejezésére használhatunk egy nagyon egyszerű szerkezetet:

Szerkezet: Énközlés + érzelmi címke + kontextushoz kapcsoló mellékmondat

Példa: Ahogy mesélsz érzem, hogy dühös vagy, amikor a pároddal való kapcsolatodról mesélsz.

A harmadik szinten esetleg jobban belekérdezhetünk a témába, elmondhatjuk, hogy mi kívülről, hogy látjuk a helyzetet, esetleg megoszthatjuk saját tapasztalatinkat, ha kéri a másik, vagy ötletelhetünk alternatív megoldásokról. Ebben a kitételben minden esetben a legfontosabb mellékmondat: ha kéri a másik.

Mert mi a leggyakoribb kommunikációs hiba egy emberi interakcióban?

Az, hogy a kommunikációt kezdeményező nagyon gyakran az első vagy a második szint szükségletével osztja meg egy nehézségét, a kommunikációs partner viszont mégis a harmadik szinten reagál, ergo elmondja a véleményét, tanácsait. Kéretlenül.

Miért történik ez? Egyrészt generációk óta arra vagyunk társasan szocializálva és kondicionálva, hogy ha valaki megosztja velünk egy problémáját, akkor nekünk arra megoldási javaslatokkal kell szolgálni, hiszen az az igazi segítség. Legalábbis ezt gondoljuk. Ez viszont egy gyermek-szülő kommunikációs helyzetet teremt, hiszen a szülő az, aki megoldási javaslatokkal jön a gyermeke problémájára.

Hiányzik a szocializációnkból az a tapasztalás, hogy pusztán a hallgatás, vagy a legegyszerűbb empátiás mondatok is segítőek lehetek (ha nem jobban, mint a sokszor káros kéretlen vélemények). A társas szocializáción túl egyéni szinten az, akihez a problémával fordultak valójában azért próbálkozik tanácsokkal, véleményekkel, mert a saját frusztrációját próbálja enyhíteni azzal, hogy a nagy kaliberű fegyverhez nyúl, a tanácshoz: “…hú ezzel a helyzettel most kezdeni kell valamit, most vár tőlem valami konkrétat.” Holott sokszor nem várunk, és a kéretlen tanácsra pedig csalódottan elfordulunk, esetleg legközelebb már másvalakivel próbálkozunk megosztani magunkból. Miért? Mert azt vártuk, hogy csak meghallgasson (1. szint), vagy csak együtt érezzen (2. szint).

Na jó, de honnan tudjuk a fogadó oldalon, hogy melyik szinten vár tőlünk reakciót a másik?

Nem elvetendő az az egyszerű megfontolás, hogy megkérdezzük. Megkérdezzük mi esne most jól neki, mire lenne szüksége? Természetesen egy kommunikációs interakcióért mindkét fél felelős, mindkét fél aktívan alakíthatja azt. Ha tehát megosztottunk egy nehéz érzésünket valakivel és ő rögtön a harmadik szintre ugrik, mi is jelezhetjük, hogy: „Köszönöm a tanácsod, de jobban esne most, ha csak meghallgatnál.”

Ha „hallgatóságként” már nagyon nem férünk a bőrünkbe és ugranánk már a harmadik szintre, akkor legalább kérdezzük meg: „Megengedsz egy visszajelzést?”. De figyeljünk, hogy ne rólunk szóljon az is, amikor valaki segítséget kér tőlünk. Sajnos az egós működés alaptermészete, hogy az ego mindig azt akarja, hogy róla szóljon minden, akkor is, ha most a másikról lenne adekvát szólnia. Ez általában abban jelenik meg, hogy az, akivel megosztottuk gondunk bajunk, rövid idő után elkezdi mesélni az ő hasonló történetét (szintén 3. szint), hogy neki, hogy volt, amikor ehhez hasonló nehézsége volt. Ebben (a sajnos gyakori) esetben történik meg a legerősebb elcsúszás, hiszen megváltozik az interakció teljes leosztása és győz az eredetileg „hallgató” fél tobzódó egója.

A harmadik szint gyakori csapdája továbbá, hogy akkor is megjelenhet, ha nincs is felütés az interakcióra, tehát nem osztunk meg explicit valamilyen tartalmat a másikkal, hanem az csak lát valamit az éltünkből és mondja a magáét. Na de mi ezzel a baj pszichológiai szinten?

Szedjünk szét pár mondatot!

„Ha én a helyedben lennék… / Ha én neked lennék…” – érdekes ez a megfogalazás, hiszen rengetegszer elhangzik, annak ellenére, hogy lehetetlen, hiszen végsősoron senki sem lehetett és nem lehet soha a másik helyében. Ezek a képzeletbeli helycserés támadások azért teljesen használhatatlanok, mert egy helyzetben egy ember mindig a saját fejével és lelki működésével van jelen. Ha egy másik fej, egy másik lélek van abban a helyzetben, akkor már nem ugyanaz a helyzet sem.

„Én nem így csináltam volna… / Én inkább így csináltam volna…” – tipikus esete annak, amikor átveszi az irányítást az ego. Hiszen az, hogy valaki más hogyan csinált valamit, teljesen érthetővé válik (még akkor is, ha értelmetlen a cselekedet), ha figyelmesen végighallgatjuk, miért így csinálta. Az, hogy más máshogy csinálta volna, teljesen irreleváns, hiszen az a valaki, aki csinálta valahogy, végsősoron csak úgy tudta abban a tudatállapotában csinálni, ahogy csinálta. Ez a fajta reakció az ego azon funkcióját elégíti ki, hogy jobbnak találja magát másnál. Tehát „az én így csináltam volna…” üzenet valójában ezt közvetíti: én sokkal jobb vagyok ennél a hülyénél, aki ilyen hülyén csinálta, de megnyugodhatok, mert én nem így csináltam volna, szóval én nem vagyok ilyen hülye.

Fenomenológia 4 ever

Annak elkerülése végett, hogy ilyen méltatlan kommunikációs helyzetekbe keveredjünk segíthet a fenomenológiai perspektíva felvétele. Ez a filozófiai és később pszichológiai iskola azt vallja, hogy nem létezik egy objektív valóság. Például azt állítja elénk, hogy képzeljünk el két embert ugyanazon időpontban ugyanazon a tengerparti strandon. Az egyikőjük hosszú ideje krónikus beteg, aki évek óta most először van a tenger közelében, a másik egy ilyen nehezítés nélküli, hétköznapi ember. Vajon ugyan úgy fogják tapasztalni a napsugarakat a bőrülön, a víz érintését a testükön?

A hegekkel borított, megviselt krónikus beteg test bizonyára másképp. Bizonyára másképp viselkedik is ezen a tengerparti napon, más érzésekkel és más gondolatokkal lesz ott, mint a másik. Pedig ugyanaz a pillanat, ugyan az a tengerpart, ugyanazok a napsugarak, ugyanazok a hullámok. Csakhogy az észlelő maga befolyásolja az észlelés tárgyát, tehát nem írhatjuk le objektíven, hogy ez a nap ilyen és ilyen ezen a tengerparton. Mindenki döntésének a hátterében egyéni megfontolás áll. Csak rajtunk múlik, hogy meg akarjuk érteni, vagy gyorsan ítélkezni akarunk fölötte.  

Ha pedig az illető visszajelzéseinkre sem tud változni akkor az: „Én nem ilyen ruhát/autót/párt/házat/bármit vettem volna”, stb… jellegű mondatokra van egy egyszerű válaszformula: „Milyen szerencse, hogy nem neked kell hordanod/járnod vele/benne laknod!”. 😊

UI: A szintek közötti inadekvát ugrálást én is sokszor elkövettem, baráttal, feleséggel, klienssel egyaránt. Sajnos ez is azon témák egyike, amely kapcsán legalább igyekeznünk kell meghaladnunk ösztönös reakcióinkat.