Úgy gondolom, mindannyiunk természetes igénye, hogy megélhessük és megoszthassuk érzéseinket anélkül, hogy tartanunk kéne a következményektől. Gyakran tapasztalom azonban, hogy tartva az elutasítástól, elhagyatástól vagy akár támadástól, fontos kapcsolatainkban megtanuljuk bizonyos érzéseinket újra és újra elrejteni nemcsak mások, de magunk elől is. Pszichológusként abban igyekszem segíteni klienseimet, hogy a lehető legszabadabban merjenek beszélni az eleinte nyomasztónak, kínosnak vagy fenyegetőnek tűnő érzéseikről is. Minden emóciónak helye van az
üléseken!

Munkám során szeretek figyelmet fordítani a pszichológus-kliens kapcsolatra is. Hiszek abban, hogy
az egyéni fejlődéshez nemcsak annak a megtárgyalása fontos, hogy mi történik a klienssel két ülés
között a hétköznapokban, hanem sokszor annak a megértése is lényeges, ahogyan ott és akkor jelen
vagyunk egymással. Emiatt a segítői kapcsolat nem csak tárgya, hanem eszköze is a közös munkának.
Ahogyan a terápiás kapcsolat fokozatosan fejlődik, idővel megjelenhetnek a kliensben olyan
hasonlóan jellegzetes érzések a segítő felé, mint amilyenek a hétköznapi nehézségeit is kísérik. Az
üléseken lehetőség nyílik ezekre a kapcsolati történésekre reagálni és közösen megérteni a mögöttes
mozgatórugóikat. Ha valamit megértünk magunkból, az nemcsak felszabadító megkönnyebbüléssel
járhat, de általa könnyebb elindulni a változás útján is.

2017 óta dolgozom pszichológusként, jelenleg pszichiátriai osztályon, mellette klinikai
szakpszichológiát tanulok. A klinikumban szerzett tapasztalataim segítenek tudatosítani bennem,
hogy bármilyen extrém lélektani megpróbáltatáson is menjen keresztül valaki, az egyik legfontosabb
kapaszkodót jelentheti számára azt éreznie közben, hogy nincs magára hagyva.