Mindenkinek megvan az a jelenség, hogy mennyire oda meg vissza van mindenki, ha lát egy apát a kisgyermekével foglalkozni: “annyira cuki”. Nekem is megvan: ennyi nő még sose nézett rám babakocsizás, vagy játszóterezés közben ilyen csillogó szemekkel soha életemben. Kár, hogy most, amikor már tök mindegy. Szoktunk is viccelődni ezzel apukás haveri körben, hogy a kisgyerek magnetikus hatással bír. De miközben észleljük ezt a figyelmet (ami persze nyilván nem a fantasztikus személyünknek szól), egyre többször döbbenünk rá, hogy mennyire elcseszett társadalmi dinamikát és kettős mércét takar ez.

Nekünk “elég” napi fél órát a gyerekkel lenni délután a játszótéren és garantálhatjuk, hogy a környezetünk pozitív visszajelzésekkel fog illetni minket. Ha pedig egy egész napot eltöltünk a gyerekünkkel úgy, hogy nincs ott anya, akkor egyenesen hősök vagyunk és altatás után tuti, hogy mindenkinek a szemében a mennybe megyünk. Senki sem fog megszólni minket egy ilyen napon, hogy hogy van fölöltöztetve, maszatos-e a szája széle, mit evett, kupi van-e, főztünk-e neki vagy rendeltünk, stb., sőt akár minden szét is csúszhat, de ha lehozunk egy ilyen napot, hősként vagyunk beállítva.

A könyörtelen mérce társadalmi sémája

Egy anya ezzel szemben sosem lehet elég jó. A lelkét kiteheti, csinálhat házi zöldségpürét, kifestőzhet vízfestékkel, énekelve altatgathat, pokrócbunkert építhet, habfürdőt csinálhat, stb., valahogy akkor is mindig bele lehet kötni. Mert mindeközben nem pucolta le az ablakot, vagy bent felejtette a mosást és “bebüdösödött”. Apának elég jelen lennie a térben, tökmindegy, hogy tök hülyén fegyelmez a játszótéren, vagy totál inkonzisztens a nevelési kommunikációja, mindenki elnézi, csak azért mert egyáltalán OTT VAN.

Bezzeg, ha egy anyuka… amint három méterrel távolabb megy, a többiek már összesúgnak, hogy: “hallottad mit mondott, de gáz”, ha neadjisten a türelmét is elveszíti, akkor pedig tuti, hogy keresztre feszítik a pletykákban, ha a telefonját nézi, hogy legyen legalább valami online social interakciója akkor pedig természetesen rázzuk a fejünket. Ezt a sématerápiában könyörtelen mércének hívjuk, hiszen az elkerülhetetlen elbukás kódolva van a séma rendszerébe.

Persze most könnyű lenne azt mondani, hogy az anyukák ne rivalizáljanak egymással. Az ilyen kijelentések egyrészt azért nem vezetnek sehova, mert a rivalizálás legtöbbször úgy zajlik, hogy a rivalizáló felek nem is tudnak róla (tehát tudattalan szinten), másrészt azért mert parancsra nem lehet abbahagyni dinamikákat. Ez olyan mint a “ne hasonlítsd össze magad másokkal” felkiáltású posztok: oké, köszi, nem akarom, én is tudom, hogy nem kéne de attól még összehasonlítom. Ezekből a posztokból legtöbbször az marad ki, hogy mi az a gyakorlati út, ahogyan eljutok oda, hogy HOGYAN ne hasonlítsam össze.

A válaszokat a következő témákban kell keresni:

1. A gyerek, mint a szülő énjének meghosszabbítása

Az anyák közötti összehasonlítgatásnak és versengésnek legtöbbször a gyerekek összehasonlítása és versenyeztetése is része: az enyém már kúszik, az enyém már átalussza az éjszakát, az enyém 1,5 éves és már Ady verseket szaval, az enyém 2 éves de már most írattuk be az egyetemre, stb. Ezek mind arról szólnak, hogy a gyermekünket általában a szelfünk meghosszabbításának tekintjük. A szelfmeghoszabbítási koncepció alapvető szociálpszichológia: az autónk is általában az énünk meghosszabbítása (férfiaknál gyakrabban), az anyagi következményeken túl általában azért fáj annyira ha meghúzzák: mintha a mi bőrünket karcolták volna véresre.

A meghosszabbított énre vonatkozó pozitív vagy negatív visszajelzések akkor hatnak intenzíven, amennyiben az alap, kiinduló én önértékelése nem kellően stabil. Az önértékelés fejlesztése persze sokrétű dolog, de anélkül, hogy eltérnénk a tárgytól javasolnám itt Stahl – A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia c. könyvét, de legfőképpen a könyvhöz tartozó munkafüzetet!

2. A heterogenitás hasznosságának figyelembevétele

“Nem kell összehasonlítani, hiszen minden gyerek más” – szokták mondani, és ez nem is hülyeség. Csak így önmagában nem ér semmit. Viszont kifejez egy alapvető torzításunkat, jelesül azt, hogy szeretnénk ha a gyermekünk az ún. neurotipikus átlaghoz közelítene. Szem elől tévesztjük viszont ebben azt, amit minden természetvédelmi, környezetvédelmi film, anyag is hangsúlyoz: a biodiverzitás fontosságát. Ha mindannyian pontosan úgyan úgy, átlagosan lennénk felépítve mind genetikai szinten, mind neurológiai, mind pszichológiai huzalozottságban, akkor nagyon hamar kipusztulnánk: ha mind homogének lennénk az egyes vírusok elvinnék mindannyiunkat, stb. Tehát az emberi biodiverzitás a túlélésünk alapja. Ez egy hasznos gondolat az összehasonlítgatás mentális kivédésére.

3. Az anyai önfeláldozás felmagasztalásának megszüntetése

Ez nehezebb ügy, mivel a társadalom azokat az anyákat jutalmazzak, akik olyan nemes lelkűek, hogy meg tudják hozni azt az áldozatot, hogy legalábbis az első években minden másról lemondanak, minden vágyukat és szükségletüket háttérbe szorítanak, minden tervüket elhalasztják, felkötik lófarokba a hajukat egy jó erős gumival, majd 3 év múlva kibontják. Aki megpróbál mellette egy pici kis önmegvalósító, sikert okozó karriert vagy hobbit fenntartani magának (az, hogy ebből mennyi pénz jön be szinte teljeséggel mindegy), az sokkal többet őrlődik, hiszen meg kell küzdenie a bűntudattal, hogy nem mindig a gyerekkel van, és meg kell küzdenie az úgynevezett kontextusváltással (karrierből gyerekre, gyerekből karrierbe) akár egy napon belül többször is. A kontextusváltásról pedig tudjuk, hogy mentálisan igen megterhelő, mégha nem is feltűnő ez a megterhelés.

Ez a téma viszont összefügg az előző bekezdésben taglalt heterogenitás társadalmi hasznosságával. Ha minden anya ugyan olyan lenne, egyáltalán, ha mindenki anya lenne, ha minden anya ugyanúgy csak gyerekezne, vagy minden nő csak karrierezne, vagy minden nő váltogatna a kettő között, vagy minden nő ugyanúgy nevelne, akkor az evolúciós szabályok szerint gyorsan “kihalnánánk”.

Akárhogy is, egyet az önfeláldozás során érdemes mérlegelni: jó-e, ha a gyerekem azt tanulja meg, hogy van egy lény (anya) akit a végtelenségig ki lehet zsákmányolni, mind fizikai, mind pszichológiai szinten?

4. A férfi-női, az apai-anyai kettős mérce felülbírálata

A címünk, hogy apa kettőt lök a hintán és el vagyunk ájulva, anya a lelkét is kiteheti, akkor se elég jó természetesen egy kettős mércét takar. Azt fejezi ki, hogy igazából a gyereknevelés apának alapvetően nem dolga, de fantasztikus, ha úgy csinál, mintha egy kicsit neki is dolga lenne. Ha elővettük korábban az evolúciós pszichológiát, akkor itt is elővehetjük. Az embergyermek az emlősök között a leginkább gyámolatlan és elesett állapotban születő egyed. Evolúciós kutatások kimutatták, hogy jelentősen nő a született gyermek mortalitási rátája (korai halálozási esélye) az apa AKTÍV jelenlétének hiányában. Ezek természetesen evolúciós őskörnyezeti kontextusokban a legrelevánsabb, azonban mutatja, hogy ősi egyedfejlődésünk sem az anya van a gyerekkel felállásra huzalozott bennünket, ez csupán modern nyugati kapitalista társadalami berendezkedésünk evolúciós zsákutcája, ahol a javak felhalmozására fordított törekvést a gyeremekeink érzelmi fejlődése sínyli meg.

5. Hibáink felvállalása, mint szupererő

Ha leértékelünk más szülőket, vagy más szülők gyerekét, akkor tudjuk: a szánalmas kis egónk került aktivitásba, aki imádja, ha másoktól jobbnak, különbnek tűnhet, és mindent megtesz azért, hogy elrejtse mások elől azokat a tartalmakat, ami mentén esetleg őt értékelhetik le mások. Van viszont egy királyi módja, ahogy ki lehet játszani az egót: ha megosztjuk azokat a hibákat másokkal, amelyeket szülőként elkövetünk. Egy-egy önkritikus megosztás, általában kapukat nyit meg és a másik is elkezd megosztani és máris nem versengünk, hanem támogatjuk egymást. Általában…ha pedig nem, akkor menekülj, mert a másik nem hiteles szülő.

A hibázások megosztás mellett pedig dícsérjük a másikat ha éppen szemtanúi vagyunk annak, hogy milyen jól kezelt egy szituációt. Nemrég bevásárolni voltunk a feleségemmel és nézegették a plüssfigurákat a lányommal, amíg én összeszedtem a bevásárlást. Két gyerek odagyűlt és a feleségem aggódni kezdett, hogy az ő anyjuk haragudni fog, hogy esetleg meg kell venni, mert nem tudják majd elengedni a plüssöket. Aztán kitalálta, hogy elaltatják, betakargatják ott a plüssöket (vagy valami hasonló) és játékosan elköszönnek tűlük. A másik két gyerek anyukája utána elég közvetlen volt ahhoz, hogy kifejezze, milyen jól csinálta ezt a feleségem, és ez a feleségemnek meg nagyon jól esett. Mert legtöbbször szülőként nem is tűnik fel az a napi ezer szituáció amit jól lehozunk, mert nincs ott senki aki megdícsérjen, vagy a többség azt lesi, hogy mikor hibázunk. Ha pedig látunk valakit, hogy milyen jól kezelt egy helyzetet sokszor félénkek vagyunk odamenni egy idegenhez és azt, mondani, hogy wow, ez király volt.