Járt utat a járatlanért, hagyd el végre a picsába! A klímakrízis harca önmagunk elleni harc –, ezek lehetnek a legfőbb pszichológiai tényezői.

“ez itt egy séta a fulladás mentén / az égben kopott abroncsok égnek / lökdösnek piros delfinek fehér lepedőn” (Simon, 2018)

Itt az ideje ringbe szállnia a pszichológusoknak a klímakrízis ügyében. Eggyel őszintébben: már rég át kellett volna bújniuk a kötelek között és megvetni lábukat a szorítóban. De kire nem mondhatnánk, hogy késésben van erről a meccsről?

Minek nevezzelek?

Több okból választottam a címben a klímakrízis kifejezést a lehetséges megnevezések közül. Egyrészt azért, mert a klímaváltozás nem reprezentálja megfelelően a helyzet súlyosságát, nem sarkall határozott felelősségvállalásra és nem hangsúlyozza a változás negatív irányát sem: vissza lehet élni vele és el lehet bújni benne a változás “természetessége” mögé. Másrészt a klímakérdés megnevezés túl enyhe, illetve többé nem is kérdés. Legfeljebb a megoldási lehetőségei. Harmadrészt a klímakatasztrófa az előző kettővel szemben a másik szélsőség: önmagában hordozza ugyanis a katasztrofizálás (Passannante, 2019) kognitív torzításának lehetőségét, és a tehetetlenség érzéséből fakadóan passzivitást (Maier & Seligman, 2016) válthat ki a pszichében. Ráadásul elveszi a probléma folyamat-jellegének élét, hiszen inkább az egyszeri, hirtelen alkalom asszociációját hívja.

A krízis pszichológiailag is értelmezhető fogalom (Efimova és mtsai, 2015). Olyan, amihez egyéni, párkapcsolati, családi, munkahelyi kríziseink nyomán emberileg mindannyian tudunk kapcsolódni. Lehet megoldása, és lehetőséget ad a fejlődésre is: a krízis utáni magasabb szintű összerendeződésre és a korábbi maladaptív struktúrák összeomlása utáni re-integrációra – akárcsak egy párkapcsolati rendszer keretében. Előrevetíti a poszttraumás növekedés (Tadeschi és mtsai, 2018) opcióját.

Klímapszichológia

A felelősségvállalás első lépése, hogy a pszichológia vállaltan és elkötelezetten csatlakozzon a harcban már aktívan szereplő tudományokhoz (biológia, kémia, fizika, meteorológia – bocs, ha valamit kihagytam, bölcsész vagyok). Egyébként természetesen már elkezdett. Vannak friss kutatások, ahol pedzegetik a klíma-kompatibilis viselkedésváltozáshoz köthető lehetséges intervenciókat (Burke és mtsai, 2018). Vannak, akik a csoporthoz tartozás önzetlen viselkedési aspektusainak fontosságát hangsúlyozzák (New és mtsai, 2018), és vannak, akik (Wang és mtsai, 2019) a mindfulnesst javasolják megoldásként, az ugyanis a természethez való kapcsolódáson keresztül a klímatudatosság szolgálatába állhat. A híres szociálpszichológus John Jost (2018) pedig már a klímaváltozással kapcsolatos hátráltató hiedelmeket is tárgyalja. Sőt, létrejött a klímapszichológia (Andrews & Hoggett, 2019) irányzata konkrét célkitűzésekkel. Természetesen kutatják a klímaváltozás lehetséges pszichológiai következményeit is: például a csoportközi konfliktusok kibontakozását (Evans, 2019) és az általános erőszak és agresszió növekedését (Miles-Novelo és mtsai, 2019). Utóbbi irány helyett viszont talán hasznosabbak azok a kutatások, amelyek arra fókuszálnak, hogyan lehet a problémát megfelelően kommunikálni úgy, hogy át is menjen az üzenet (pl. Trolliet és mtsai, 2018).

Embertelen, nagyon is emberi

A második lépés, hogy kezdjünk el a társadalmi, politikai, gazdasági perspektívák helyett az individuum szintjén gondolkodni, és fogalmazzunk úgy, hogy a pszichológusnak, mint embereknek kell csatlakoznia és megszólalnia, nem csak magának a pszichológia tudományának. Emberileg megfogható fogalmakkal, és nem bonyolult műanyag-vegyületképletekkel, távoli országok elsivatagosodásával, távoli országok víz alá kerülésével, távoli sarkvidékek olvadásával való – egyébként megalapozott és reális –, mégis „ijesztegetésnek” hatható üzenetekkel. Ezek az elme számára kezelhetetlenek, ugyanis van egy közös akadályozó aspektusuk: távol vannak fizikailag, távol vannak lelkileg. A többség valószínűleg egyik helyszínen sem járt soha, másodkézből szkeptikusan olvas valamit (a média és a tudomány elhiteltelenedésének és a fake news-ok fénykorában) e „távoli” folyamatokról,

a mellbevágó saját tapasztalat és a minden változáshoz szükséges mélypont-élmény viszont hiányzik

(pl. Benbow és mtsai, 2019).

Olyan ez, mint azzal nevelni a gyereket, hogy egye meg a kenyér sarkát is mert az afrikai gyerekek jóllaknának vele. Ez az elmének (nem csak gyermekkorban) majdhogynem értelmezhetetlen érv. Ugyanez a logika igaz az átlaghőmérséklet emelkedéshez kapcsolódó metrikus számok publikálására is. 1-3 fok átlag-növekedés: ennek reális értékeléséhez az elme számreprezentációs képességei meglehetősen durvák, ugyanis a számszimbólumokon keresztüli analóg nagyságreprezántáció nem ennyire finomhangolt (Csépe, Győri & Ragó, 2007). Az elme számára ez abban a kontextusban, ahol az ember egy év alatt is megélhet -20 celsiustól +35-ig terjedő hőmérsékleti élményeket, egyszerűen egy kicsi szám, nem több, 0-nál alig nagyobb.

Aztán ott van az evolúciós pszichológia legfőbb jelmondata: “modern koponyánkban kőkori elme lakik” (Bereczkei, 2008). Röviden összefoglalja ez a tétel, hogy a társadalmi, gazdasági, klíma stb. változások ütemét az agy evolúciós fejlődése nem tudja követni. Pusztán azért, mert 100 év evolúciós léptékkel mérve egyszerűen nem szám, nem zajlik olyan gyorsan a reprodukció során bekövetkező szelekció és genetikai fejlődés, hogy például az emberi szervezet kifejlesszen valamiféle szén-dioxid rezisztenciát, vagy csupán csak azt, hogy tisztán látó, (és nem egyéni és társas okokból agyontorzított) tudatos reflexiónk legyen egy olyan folyamatra, mint a klímakrízis.

Én itt élek Budapesten és egészen reflektívnek tartom magam: ja, melegebb van valamivel a Kálvinon, de bemegyek a Mannába és van hűtött ásványvíz, ráadásul annyi féle, hogy alig tudok választani közülük. Ameddig ezt tapasztalja az elme, leszarja, hogy “egyébként” mi van, az aktuális tapasztalataiból erre tud következtetni. Miért is kéne a több szekrény széles, hegyekben álló hűsítő kínálat előtt állva azt az üzenetet továbbítani, hogy „ajaj, vigyázz, mert probléma lesz a Föld globális ivóvízellátásával”? Ha a saját halandóságunk kapcsán is számos alapvető elhárító mechanizmus és torzítás kapcsol be azonnal (Yalom, 2018), amikor a téma felmerül, akkor hogyan is várhatnánk el, hogy a bolygó halandósága kapcsán reflexből atomreflektívek legyünk? Az előző este olvasott (egyébként jó) Index-cikk erről a témáról nem tud versenyre kelni az aktuális inger mennyiségével és minőségével. Ha elszívunk egy szál cigit, nem kapunk azonnali hatállyal tüdőrákot és köpünk vért miután elnyomtuk a csikket. Utóbbi esetben szinte garantált lenne, hogy az averzív kondicionálás (Kim és mtsai, 2019) miatt nem gyújtunk rá a következő szálra.

Lehet keseregni azon, hogy az ember néha milyen önző módon, beszűkült látásmóddal, embertelenül, ösztönösen, állatiasan dolgoz fel információt, viselkedik és dönt. A fentebb leírtak sajnos/nem sajnos, az emberi működés alapvető dinamikái. Tényeken keseregni viszont általában időpocsékolás. Idő pedig most nincs.

Járt utat a járatlanért hagyd el végre a picsába

És mégis: a megoldás az ilyen automatikusan lefutó programjaink szituatív felülírása lesz. Az elme ugyanis a mindennapjainkat egy többé-kevésbé jól menedzselő eszköz, minden probléma csak ott kezdődik, ha azonosítjuk az énünket az elménkkel, ekkor az eszköz átveszi felettünk az uralmat (Tolle, 1997). A klímakrízist úgy kell felfognunk, mint a saját, egyéni automatikus folyamatainkat. Úgy kell elképzelnünk, mint a függőt, aki igenis vágyik és sóvárog néha még 10 év tisztaság után is a drog után, de megállítja a függő évei alatt automatikusan lefutó spirált, ízekre szedi a pillanatot és ezzel megállítja azt: nem pötyögi be újra régi dílere telefonszámát, hanem fülön csípi az elméjét, és annyit mond magának: „látod, hogy mit csinálsz megint? Most begépeled a régi dílered telefonszámát”. Úgy kell elképzelnünk, mint a szülei üzenetei által sorskönyvvel (Birtalan, 2016) beprogramozott nőt, aki kötelességének érzi megadni mindig a rendszeres szexet a párjának, mert ezt látta a szülei házasságában, mert egy korai alapélmény hatására csak ilyen párokat választott később is, akik ezt elvárják. Meg kell állítania a pillanatot, és feltennie a kérdést magának: „Akarom én ezt? Az apám fekszik itt mellettem, meg az exeim?” – majd meghúzni a határait. A klienseimtől ezt egyszerűen szoktam megkérdezni:

ismételni akarják az ismerős sztorit vagy szabadok akarnak lenni?

Leírva mindez egyszerűnek tűnik, de valójában a pillanat megállítása a legnagyobb művészet: a program ugyanis arra vár, hogy végre újra lefuthasson és megerősíthesse az elme számára azt, hogy eddig is helyesen futott le; inkább téves riasztás legyen, mintsem kihagyás (szignáldetekciós elmélet, Green & Swets, 1966). Ott munkál a jó öreg analitikus ismétlési kényszer (Freud, 1920), de egy pálya neurális szinten is annál erősebb, minél többször futott le ugyanazon az úton ugyanaz az ingeregyüttes. Ha többször végigmegyünk egy úton, azt egyre biztonságosabban tesszük meg. Még ha egyáltalán nem is kellene arra bicikliznünk vagy ha végig kátyús is az út. A bizonytalan új helyett az elme imádja a biztonságos ámde rossz választásait újra megerősíteni. Légy az elme éber őre – ez az üzenete a Most hatalmának (Tolle, 1997) is. Az egyéni kényelem helyett most egy jó ideig a kényelmetlen, de globálisan hasznosat kell választanunk. Figyelmeztetve egymást, magunkat: „tudod, drágám ez most az a helyzet, amiről beszéltünk, hogy nem veszünk műanyag szart, szelektíven gyűjtünk, nem megyünk a wc-re kocsival, nem engedünk 50 liter ivóvizet fürdeni az amúgy sem izzadó 1 éves gyerekünknek” stb.

A funkciótlanság, a túlhangsúlyozottság és a krónikus önértékelési zavar világát éljük. Kínomban nevetek, ahogyan a szűk bevásárlóközpontok parkolóházaiban próbáljuk az irreálisan hatalmas terepjárókkal kerülgetni egymást. Őszintén, ki az, aki egy autóversenyzőn kívül kihasznál egy 3-4ezer köbcentis motort? Mit kell a mai világban felemelni, amihez 50-es bicepsz kell? Mire kell felhívni a figyelmet egy 90-es mellel? Mindezek mind a másoktól független önértékelésünk problémáiról és az állandó visszajelzés-éhes felpumpált „önértékelésünkről”, meghosszabbított énjeinkről árulkodnak. Ha első körben kialakítunk egy egészséges önértékelést, akkor többé nem lesz szükségünk arra, hogy környezetszennyező eszközökkel kitömködjük az önképünkön tátongó űröket.

Inkább sok szálkás felnőtt, mint sok gerendás gyerek

A korábban lefestett jelenhedonista (Keough és mtsai, 1999, Zimbardo és mtsai, 1997) és jelenfatalista (Zimbardo & Boyd, 1999) baljós emberkép ellenére ugyanis él bennünk egy olyan, amit jövőidőperspektívának, jövőorientációnak (Zimbardo & Boyd, 2012) nevezünk. A jelen és a jövőfókusz gyakran verseng az emberben (Rothspan & Read, 1996; Murphy & Murphy, 2018). A rövid távú kis jutalom (pl. 50 dollár most rögtön) és a késleltetett hosszú távú jutalom (100 dollár a jövő héten) közül az emberek többségükben hajlamosak az előbbit választani, annak azonnali biztonságossága és kézzelfoghatósága miatt (Fredrick, 2005). Feladatunk, hogy a klímakrízis érdekében ez a gyakori dilemma a jövőorientáció felé billenjen el és felfüggesszük természetes beállítódásunkat (Marosán, 2017), meghaladjuk önmagunkat.

Ahogy Viktor Frankl mondja: az inger és a válasz között van még egy idősáv, a felelős és szabad döntés ideje. A jövőidőperspektíva egy relatíve régi konstruktum (Nuttin, 1964; Zaleski, 1994) a pszichológiában és nagy szerepet kapott az altruizmus kutatásában is (Darley & Bateson, 1973), de az elmúlt két évtizedben a Magyarországon is híres Zimbardo és munkatársai járatták csúcsra és jelölik meg korunk legfontosabb időperspektívájaként. A jövőorientált embert az örömelvvel szemben a realitáselv vezérli. Gyakrabban jár egészségügyi szűrésekre (D’alessio és mtsai, 2009), tudatosabban tervez és képes az azonnali jutalom késleltetésére.

Gyermekként mind jelenorientáltak vagyunk, a jövőidő perspektíva tanult és tudatos működés. Nőjűnk hát fel és vállaljunk felelősséget végre! Hagyjuk a politikusokat, a gyártulajdonosokat, a gazdasági vezetőket, cégvezetőket. A „mi nem tehetünk semmit, ha a nagy emberek nem lépnek” típusú gondolkodás csupán beletaszít minket a jelenfatalista időperspektíva gondolkodásmódjának mocsarába és feladhatjuk a harcot arra hivatkozva, hogy nincs ráhatásunk az életünkre. Ha nem vesz senki többé egyetlen PET palackos ásványvizet, egy idő után nem fognak árulni. Igenis tehetünk a változásért: helyezzük belülre a kontrollt és változtassuk meg jelenfókuszunkat a jövőre irányulóra. Igazságtalan lenne nekünk és a gyerekeiknek csupán 2050-ig élni.

Sajátunkból a szálkát aztán majd máséból a gerendát.

Van viszont egy utolsó, ha nem első lépés ahhoz, hogy ki tudjuk venni a szálkánkat. Először is fel kell dolgozni egyéni veszteségeinket, reflektívvé válni saját alapvető működésmódjainkra, körüljárni és túljutni az elakadásainkon. Ez a saját magán terápiám tapasztalata is. A terápia első háromnegyed évében a feltörő önismereti vakfoltok hatására gyakori hangulatváltozások, depresszív, dühös időszakok stb. közepette nem léteztek se társadalmi, se globális kérdések számomra. Egyszerűen azért, mert az egyéni szenvedés nagyobb volt: ilyen aktív önismereti munkában nem is várható el a tágabb perspektíva folyamatos figyelembevétele. Az egyéni problémákkal való felelős foglalkozás viszont mindenkitől elvárható. Nem a mérgező működéseinkkel van baj, azzal van baj, ha nem megyünk el meggyúrni azokat. Ne mérgezze senki a családját a saját problémáival, ne legyen senki a klímakatasztrófa harcának gátja sem.

Kiss Dániel – pszichológus | kissd.hu

Hivatkozások:

Andrews, N., & Hoggett, P. (2019). Facing up to ecological crisis: a psychosocial perspective from climate psychology.
Benbow, S., Forchuk, C., Gorlick, C., Berman, H., & Ward-Griffin, C. (2019). “Until You Hit Rock Bottom There’s No Support”: Contradictory Sources and Systems of Support for Mothers Experiencing Homelessness in Southwestern Ontario. Canadian Journal of Nursing Research, 0844562119840910.
Birtalan, B. (2016). Sorskönyv nélkül. Budapest: Magnólia.
Burke, M., Ockwell, D., & Whitmarsh, L. (2018). Participatory arts and affective engagement with climate change: The missing link in achieving climate compatible behaviour change?. Global environmental change, 49, 95-105.
Csépe, V., Győri, M. & Ragó A. (2007): Általános pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.
D’alessio, M., Guarino, A., De Pascalis, V., & Zimbardo, P. G. (2003). Testing Zimbardo’s Stanford time perspective inventory (STPI)-short form an Italian study. Time & Society, 12(2-3), 333-347.
Efimova, O. I., Salakhova, V. B., Mikhaylova, I. V., Gnedova, S. B., Chertushkina, T. A., & Agadzhanova, E. R. (2015). Theoretical review of scientific approaches to understanding crisis psychology. Mediterranean Journal of Social Sciences, 6(2 S3), 241.
Evans, G. W. (2019). Projected behavioral impacts of global climate change. Annual review of psychology, 70, 449-474.
Frederick, S. (2005). Cognitive reflection and decision making. Journal of Economic Perspectives, 19, 25–42.
Freud, S. (1920/1991). A halálösztön és az életösztönök. Budapest: Múzsák.
Green, D.M., Swets J.A. (1966) Signal Detection Theory and Psychophysics. New York: Wiley.
Jost, J. T. (2018). Underestimating belief in climate change. Nature Climate Change, 8(3), 189.
Keough, K. A., Zimbardo, P. G., & Boyd, J. N. (1999). Who’s smoking, drinking, and using drugs? Time perspective as a predictor of substance use. Basic and Applied Social Psychology, 21(2), 149-164.
Kim, B. S., Lim, Y. H., Shin, J. H., Kim, S. H., Roh, S., Choi, Y. W., … & Kim, K. S. (2019). The Impact of Aversive Advice During Percutaneous Coronary Intervention on Smoking Cessation in Patients With Acute Coronary Syndrome. Global heart.
Maier, S. F., & Seligman, M. E. (2016). Learned helplessness at fifty: Insights from neuroscience. Psychological review, 123(4), 349.
Marosán, B. P. (2017). Kontextus és fenomén. L’Harmattan Kiadó.
Miles-Novelo, A., & Anderson, C. A. (2019). Climate Change and Psychology: Effects of Rapid Global Warming on Violence and Aggression. Current Climate Change Reports, 5(1), 36-46.
Murphy, L., & Murphy, G. (2018). Time to drive: Present vs. future orientation and self-reported driving behaviour. Transportation research part F: traffic psychology and behaviour, 56, 1-13.
New, R., Savulescu, J., & Faber, N. S. (2018). Cooperation in social dilemmas: How can psychology help to meet climate change goals?. In Mind, 2017(35).
Passannante, G. (2019). Catastrophizing: Materialism and the Making of Disaster. University of Chicago Press.
Peer, K. (2019). Nem a sajátod. Budapest: Jelenkor.
Rothspan, S., & Read, S. J. (1996). Present versus future time perspective and HIV risk among heterosexual college students. Health Psychology, 15(2), 131.
Simon, M. (2018). Rókák esküvője. Budapest: Jelenkor.
Tandori, D. (2001). Aztán kész. Budapest: Palatinus.
Tedeschi, R. G., Shakespeare-Finch, J., Taku, K., & Calhoun, L. G. (2018). Posttraumatic growth: theory, research, and applications. Routledge.
Trolliet, M., Barbier, T., & Jacquet, J. (2019). From Awareness to Action: Taking into Consideration the Role of Emotions and Cognition for a Stage Toward a Better Communication of Climate Change. In Addressing the Challenges in Communicating Climate Change Across Various Audiences (pp. 47-64). Springer, Cham.
Wang, J., Geng, L., Schultz, P. W., & Zhou, K. (2019). Mindfulness increases the belief in climate change: The mediating role of connectedness with nature. Environment and Behavior, 51(1), 3-23.
Yalom, I. D. (2018). Egzisztenciális pszichoterápia. Budapest: Park.
Zimbardo, P. G., & Boyd, J. N. (1999). Putting time in perspective: A Valid, Reliable Individual-Differences Metric. Journal of Personality and Social Psychology, 77(6), 1271-1288.
Zimbardo, P. G., & Boyd, J. N. (2012). Időparadoxon. Budapest: HVG Kiadó Zrt.
Zimbardo, P. G., Keough, K. A., & Boyd, J. N. (1997). Present time perspective as a predictor of risky driving. Personality and Individual Differences, 23(6), 1007-1023.
Zimbardo, P., Sword, R., & Sword, R. (2012). The time cure: Overcoming PTSD with the new psychology of time perspective therapy. New York: John Wiley & Sons.