A nyaralás, mint asszertivitás tréning – szicíliai útinaplónk / 1.

2021. 10. 02. Budapest – Catania

Intermezzo, avagy a magabiztos bizonytalanság

Utazásunk története egy kis családi intermezzo után indult, amivel nem untatnék senkit, bár valószínűleg a legtöbbeket ez érdekel. Bár ficereg bennem az utóbbi időben a több énfeltárás, a markánsabb transzparencia gondolata, az inkognitó kényelmességét és biztonságát mégsem adnám teljesen oda, főleg most, hogy ténylegesen faluba költöztünk.

Az építkezés, a lakáseladás és a költözés-pakolás miatt teljesen bizonytalan volt, hogy mikor tudunk szabadságot kivenni és elmenni nyaralni. Bár én nagyon ragaszkodtam hozzá, szinte már kezdtem elengedni. Az is az utolsó pillanatig (aznap 10 óráig, 13 órás gépindulással) függőben volt, hogy egyáltalán el tudunk-e jönni, szóval, ahogyan a nászutunkon is, a repjegyen kívül (akkor még azt sem) most sem foglaltunk semmit. Majd spontán. Úgyis rákaptunk az off-season nyaralás ízére. Ennek az előnyeiről még később, külön fejezetben értekezem.

Flottul

Úgy volt, hogy taxizunk a reptérre, de ez a bizonyos intermezzo volt az oka annak, hogy végül saját autóval mentünk. Ez a nap eddig azon napok kevese volt, amikor a bürokratikus intézendők valahogyan meglepően kegyesek voltak hozzánk, olyan nap volt, amire magunk is rácsodálkozva azt mondjuk, hogy ‘ez flottul ment’, bár emellett szkeptikus szokásainkat is megtartva, azért párhuzamosan félünk is egy kicsit, hogy akkor a nap további részében számíthatunk valamilyen beékelődő kellemetlenségre, hiszen valahogy így arányos az élet és igazságos a világ.

Szóval van ez az Európa parkoló, mint anyósomtól szerencsére megtudtuk, és a mai árviszonylatok között pozitív csalódás volt a tíz napért fizetendő tízezer forintos összeg, az ügyintézés gyorsasága és, hogy a faszi kapásból vitt is ki minket a reptérre. Úgy éreztem, nem árt egy kis pozitív feedback, úgyhogy elköszönésként odamondtam neki, hogy ‘a mai napon ez volt az első dolog, ami flottul ment‘. Ennek nagyon örült, bár nem volt igaz, mert eddig minden flottul ment, még az intermezzo is.

Covid álszigor

A poggyászfeladás OK, a covid dokumentációra pedig hiába készültem fel akkurátusan, már-már kényszeresen, a check-in-nél mégis csak annyit mondott a hölgy, hogy ‘ha azt mondja megcsinálták, elhiszem’. Így a dossziéban maradnak a szépen összetűzött iratok, oltási igazolvány, helymeghatározási dokumentum, nem büszkélkedhetem velük. Eszünk egy könnyen felejthető, de nehezen emészthető állagú és árú ebédet a terminálon, aztán megyünk is beszállni.

A repülőn felajánlják, hogy ülhetünk a vészkijárathoz is, ha van kedvünk, amiért a nagyobb lábhely miatt hálás vagyok. A stewardess úgy adja elő, mintha ezzel ő tenne szívességet, aztán gyorsan kiderül, hogy valójában mi teszünk neki, mert kötelező feltöltenie ezeket a helyeket és a többiek valahogy nem kapkodnak úgy érte, mint mi. Lehet, hogy azért, mert rögtön bekatasztrofizálnak és felelősséget helyeznek ránk azzal, hogy ha baj van, akkor nekünk kell kinyitni ezt a vészkijáratot, ‘de hát úgyse lesz baj’.

Amikor reflexből nem jelzek vissza

Később elgondolkodom, hogy megérte-e nekem ez a nagyobb lábhely, mert egy iszonyúan buta társaság ül mögöttem, akiknek valahogy nincs olyan megnyilvánulása, amelyik ne lenne idegesítő vagy pusztító hatású. Próbálok visszagondolni a spirituális tanításokra, hogy ha bennük idegesít valami, akkor magamban idegesít, de kivételesen most az egyébként általában agyonreflektált belső teremben sem találok semmit. Aztán megjön a válasz, mert egyszer hátra nézek, amikor az ordító vihogásukra ébredek, és a fővezér nő meg is kérdezi, hogy ‘hangosak vagyunk?’, és én azt mondom nem. ‘Miért mondtam azt, hogy nem?’ – gondolom szinte azonnal, és eszembe jut az összes kliensem, akivel az asszertivitáson dolgozunk. Hiszen még meg is kérdezte, hogy zavar-e.

Persze ez a logika fel is idegesít, hiszen játszmásnak érzem, mivel egyedül ők vihognak artikulálatlanul a ‘kisebbítő csöcsműtéteiken’ az egyébként konszolidált és csendes gépen, tehát pontosan tudja, hogy hangosak, és ezzel valójában nehezebbé teszi számomra rámondani, hogy igen, mintha nekem kellene felhozni a ‘semmiből’, hogy legyenek kedvesek kicsit disztingválni. Mégis azt mondtam, hogy nem zavarnak. Van az olyan empatopatáknál, mint én, ez a jelenség, hogy azt mondjuk magunknak: ‘nem olyan vészes’, és valóban nem hánytak a nyakamba vagy nem rugdosták a székemet, szóval a már gyerekkorban eltolódott határaimhoz képest nem olyan vészes, persze. Közbe meg az, mert még az olyan meghitt és szép élményeket is képesek valahogy elrontani, mint egészben teljes hosszában látni a Balatont felülről, ami ritkán adatik meg, az ahhoz hasonlókkal, hogy ‘anyád bazdmeg!’és ‘omg de kurva szép’.

Leszállva egy idő után megszabadulunk tőlük, és jön az ominózus poggyászátvétel, ahol kabátlopási ügybe keveredek. Az emberek szépen várnak, hogy jöjjön a bőröndjük, így teszek én is. A covid miatt elég rég repültem, azelőtt meg általában csak kézipoggyásszal, szóval ez az élmény régi és kevésbé kompetenciaterület. Bár ez eszembe se jut, mert az ember csak lehoz labdabiztosan egy poggyászátvételt. Lássuk csak így van-e. Jön az enyém, felveszem, aztán jön a Veróénak hitt, egyébként ugyanolyan márkájú, színű, méretű bőrönd, mint Veróé. Szépen felveszem, persze ekkor még teljes nyugalomban gurulok velük kifele a reptérről. Még kicsit büszke is vagyok, hogy milyen jól menedzselem ezt a mai napot.

Kabátlopási ügy

Nézegetjük a buszt, de szakad az eső, szóval taxi. A régi, tinédzserkori taktikámat alkalmazom, hogy a szakadékabb állapotban lévő kocsik sofőrjétől kérdezzük, hogy a szállás címére kb. mennyiért vinne be. Választunk egy kevesebbet mondót, és rakjuk be a csomagtartóba a bőröndöket. Veró ekkor veszi észre, hogy az ‘övén’ van egy aprócska kis lakat. Hát az övén pedig nincs. Hát ez nem az ő bőröndje. Na, akkor vissza a reptérre. Gondoltam ez nem lehet túl bonyolult, nem telt el sok idő, megtalálom ennek a bőröndnek a gazdáját, aztán felveszem a mienket, térülök-fordulok és már itt is vagyok.

Hogyne, csakhogy ha egyszer kijöttél, akkor ide már vissza nem lehet menni, csak ha utazol aznap valahova és van beszállókártyád arra a valahova helyre. Mutogatok a biztonságiaknak az esőben, mint egy hülye, mert angolul nem tudnak, hogy rossz bőröndöt hoztam el, ‘You don’t understand? I took the wrong baggage!‘, végre megértik és teljes nyugalomban tovább cigizgetve mutogatnak a kordonra, hogy ‘OK, go’. Nézem, de hát össze van drótozva, nincs rés köztük, és elég magas is. Nézek rájuk. ‘Go’– ismétlik egykedvűen. Hát jó, akkor átmászok rajta. Fent még feltartóztatnak, hogy ‘boarding pass?’, és elkezdenek kitoloncolni, de mire ezt kiviteleznék, velük is megértetem, hogy valaki más bőröndjét hoztam el. Egy kiskapun átengednek, de még mindig van egy ajtó, ahonnan csak kijönni lehet a poggyászátvételtől, mi is itt jöttünk ki. Kijön egy nő, gondolom, kihasználom, hogy akkor gyorsan átsurranok. Az egyik ajtón átmegyek, a következő nem enged befele, hiszen csak kifele lehet rajta jönni, úgyhogy bezáródom a két ajtó közé, ami rögtön beriaszt, úgyhogy rámdurran megint két biztonsági, itt már kezdek aggódni, hogy akkor Veró ruha nélkül lesz 10 napig, vagy abban, ami most rajta van, ami egy nőnél elég nagy probléma, vagy nekem probléma, ha az olasz boltokból kell feltölteni a ruhatárát. Kézzel-lábbal meg a bőröndöt pajzsként beletolva az arcukba velük is megértetem a helyzetet és beengednek végül, és az egyik értelmesebbik a lost&found-hoz irányít.

Itt már látom is az aggódó srácot, aki keresi a bőröndjét, és ami még jobb, hogy a kezében van Veróé. Az ügyfélszolgálat már intézi a dolgokat, de el vannak akadva, a megjelenésemmel jön mindenkinek a megváltás. A srác megnyugszik, én már le vagyok izzadva, mert kurva magas a páratartalom és 15 perce futkározok flanelingben, hogy valahogy bejussak oda, ahova nem lehetne, ezért kicsit hevesre sikerül az elnézéskérésem: ‘Sorry, but they looked soo fucking similar’, aztán megöleljük egymást, és azt mondja, ‘It’s OK bro‘, úgyhogy a helyzet megoldódik. Azt az asszertivitást, amit elmulasztottam a nőkkel szemben a gépen, most kamatostul bepótoltam röpke negyed óra alatt. Persze fontos önreflexió itt, hogy nem kellett senkinek negatívan, konfrontatívan visszajeleznem. Ezzel van inkább a nehézségem.

Megszállás

Olyan jó lenne, ha a nyaralásokra nem a felhőtlenség párás ideáján keresztül gondolnánk, de valahogy csak nem tudjuk lehozni a felhőkből a realitás talajára ezeket a napokat, és újra és újra minden nyáron meglepődünk, hogy a feltupírozott előzetes elvárásainkhoz képest mennyi stressz okozhat csalódást.

Folytassuk is ennek sorát, mert a szállásra érkezésünk is szakadó esőben történik és a szállásadó csak 30 perc múlva tud ideérni kinyitni a lakást. Az ember nem így képzeli a Dél-Olaszországba, ráadásul Szicíliába érkezését, hanem hogy már amikor kilép a repülőből 35 fok és leander-sövényekből ültetett folyosókon sétál végig napszemüvegben a legközelebbi babakék Fiat 500-as taxiig. Behúzódunk egy kis erkélynek túlzással sem nevezhető kis kilépő alá, nekidörgölőzünk a lemorzsolódó vakolatnak és várunk. Várakozás közben nézegetem a szieszta alatt az erkélyen dohányzó, telefonáló embereket. Aztán kezdődik az olaszokkal való szenvedés az angol kommunikációban, mert folyton úgy tesznek, mintha értenék, aztán kérdeznek egy a társalgás eddigi menetébe annyira nem illő dolgot, amiből egyből kiderült, hogy eddig semmit nem értettek meg. Az apartman egyébként teljesen jó (o Casa Pierpa), egy kellemesen nyüzsgő főutcán, ahonnan tisztább időben látszik a tenger is, és a kis balkonra ki lehet lépni egy szivarkára Morrettivel.

Első találkozás a várossal

Éhségtől türelmetlenül várjuk a szieszta végét. Délután semmi nincs nyitva, az éttermek közül is a leghamarabbi hatkor nyit. Elkutyagolunk egy jó távoli étkezdébe, ami a házi tésztájáról híres. Odafele átfúródunk a Szicíliai Kommunista Párt tüntetésén. Séta közben vágásnyi hirtelenséggel váltakoznak az iszonyatosan szegény részek, elhagyatott utcasarkokban méter magasan álló szeméttel, sovány, beteges külvárosi macskákkal az utcán, és olyan arcokkal, hogy a legsztereotípia-szűzebb énrészed is a zsebéhez nyúlkál és magához szorítja a feleségét. A képen például a pakolás művészetét csodálhatjuk meg egy félreeső utcában. És persze vannak az ízléses mediterrán hangulatú óvárosi, szép részek.

Megérkezünk az Al Tortellino-ba, ahol csak azért ül bent ilyen korán bárki is, mert Torino-Juve városi rangadó van a Seria A-ban. Teljesen baráti áron jót eszünk és már csak arra van erőnk, hogy a visszaút maradék 3 kilométerét legyalogoljunk.

Útközbeni pihenőként még azért az Operaház előtt leülünk egy italra és nézzük, hogyan gyülekeznek az arisztokratább családok az előadásra, és hogyan szaladnak be a kávézó mosdójába egy gyors pisire az impresszív ruhákba bújt nők. A képen a Teatro Massimo Bellini látható, amely kívülről egy kopott kis épületnek tűnik, de ha rákeres az ember képékre a belsejéről, igencsak meglepődik, hogy mit rejt a fakó külső.

Konklúziók

Hosszú nap volt. Tanulságok: a kikapcsolódás nem arról szól, hogy effektíve kikapcsolsz ténylegesen, beleértve a coping mechanizmusaidat is. Az asszertivitás nem lehet nyűg. Az olyan idealizáló gondolatok, minthogy, minden tökéletesen kell, hogy alakuljon csak csalódáshoz és frusztrációhoz, a realitás emberi örömhöz vezet.

A főképen a Teatro romano de Catania látható, amiről a következő napi útinaplóban fogok írni.