2021. 10. 03. Catania

Piacolás

Reggeli egy aranyos kis sarkon, presszó kávé csöppnyi cserépben. Átnyálazzuk a vasárnapi bolhapiacot, ahol tényleg minden kapható, de főleg a retró, antik dolgok dominálnak. Fekete-fehér képek random szicíliai családokról, katonai sisakok, pont jól eltört porcelánok, stb. A piac egy híd alatt van, aminek a lyukaiban legalább tíz-tizenöt asztalon helyiek kártyáznak. Egy picit mi is kibicelünk, de csak a römit értem, a többi talány, még a kártyafajta is, amivel játsszák. Aprópénz, sok cigi, néhány szivar, poharas sörök, kopott ingek, és ami az olaszoknál meglepő: kevés beszéd, de persze hevesség, ha valami kétértelmű szituáció van a leosztásban.

A bolhapiac átvezet a zöldség-gyümölcs piacra, ahol gesztenyét sütnek, articsókát grilleznek, és ezektől füstben úszik az összes környező utca. Ezt követi a halpiac, amihez kilenckor már későn érkeztünk, slaggal veretik fel a véres, ikrás követ.

‘Oda nem mentetek be?!’

Megnézzük a főbb templomokat, de szerencsére egyikőnk sem olyan, hogy mászkálunk a turistatérképünkkel, és akárhol szerepel rajta egy kereszt, akkor oda muszáj elmennünk. Ami szembejön velünk, azt megnézzük, ahova be lehet nézni, oda benézünk, de csak semmi kényszeresség, vagy pipálgatás. Elég volt gyerekként magamra erőltetni a kényszeres városnéző attitűdöt. Volt egy családi barátunk, aki a legmagasabb szinten művelte ezt a fajta turistáskodást. Amikor velük utaztunk, tényleg mindent megnéztünk, csak általában semmit nem élveztünk és hajnal háromkor sokszor még nem volt szállásunk. Általában a fontosabbak térkép nélkül is szembejönnek, mert valahogy vezetnek maguk felé a városrendezés nemtudatos logikáján keresztül. A főtéren van az elefántos szobor is, ami a város jelképe. Hogy miért pont az elefánt, azt lusta voltam megnézni.

Imádom ilyenkor az otthon megkapott mondatokat: ‘Ott voltatok és azt nem néztétek meg?’, ‘Azt kár volt kihagyni!’, és hasonlók. Olyan, mintha úgy gondolkoznánk, hogy egy utazás arról szól, hogy szemünk csarnokába begyűjtsünk minél több látványtárgyat. Közben meg az élményről szól, és valójában nem vész el semmi ha valami kimarad.

Ebéd előtt lesétálunk a kikötőbe megnézni a vizet, mert nekem ez az első találkozás mindig fontos a tengerrel. Kicsit átszellőztetjük magunkat a halászhajóknál. Az egyikben egy kutya fekszik. Veró megkönyöközi a hátam.

Aztán a régi vár lábában beebédelünk, főleg én, mert Veró véletlen húsosat kért magának, így két főételt eszem. Elfér.

Még a szieszta előtt útba ejtjük a római színházat (Theatro Antico), ami az első hely, ahol elkérik az uniós covid igazolványt. Kivételesen ez azoknak a helyeknek az egyike, ahova megéri kifizetni a belépőt. Az egész hely meglepő, tekintve, hogy egy átlagos főutcáról nyílik, egy átlagos ajtón, mintha csak bemennél egy társasházba, aztán bent két utca között ott van egy hatalmas lépcsőzetes, kőpados színház. Igazi safe spot, persze már minden környező ház ráépült, de legfeljebb az ereszcsatornák érnek össze. Vannak, akik csak azért fizetnek be, hogy bejöhessenek olvasni, ami teljesen jogos, a helynek tényleg átszellemítő hatása van.

A szieszta-logika

Még csak a második nap van, de már kezdünk ráállni a szieszta dinamikájára. A délelőttöt megtolod, megebédelsz és kb. 2-től 6-ig csendes pihenőt tartasz, olvasgatsz, írsz, olaszt tanulsz a Duolinguon, például olyan használhatatlan mondatokat, hogy ‘Io mangio zucchero’. Beszélgetsz, gondolkodsz, de semmi fizikai. Hunysz is egy húsz percet, fél órát. Aztán az estét ezután megint könnyű aktívan élvezni és nem kornyadozni akkor, amikor a legpezsgőbb a város és megtelnek újra a terek, teraszok. Érdekes kontraszt ez az otthoni napi energiaciklusomhoz képest, amikor már munka után sokszor este kilenckor sem vagyok használható, még komolyabb beszélgetésre sem. Vacsorára a helyi pizzázót választjuk: Sicilia BeddA, aminél kevés jobbat ettem életemben.

A sétálóutcán egy vörösbor-kóstoló helyen két lány zenél, egyikőjük ül egy dobon és énekel, a másik gitározik. Kávéházi fellépőkhöz képest elég sok érzelmet megmozgatnak az emberben: bennem legfőképp irigységet a ritmusérzékük iránt. Az ismert angol nyelvű számok saját feldolgozásukban kellemesen szórakoztatóak, az olaszok meg persze meghatóak. Meg most amúgy is érzékenyek vagyunk.