Az anya-lánya kapcsolat egy komplex, sokszínű viszonyrendszer. Sokan számolnak be arról, hogy az édesanyjuk barátnői minőségben is számít rájuk, erre a szerepre is meghívja őket. Az anyánk legjobb barátnőjének lenni nagyon szépen és divatosan hangzik, azonban valójában diszfunkcionális családi alrendszerekről árulkodik, és szerepfelboruláshoz, maladaptív kapcsolódáshoz vezet.

Az anyák sokszor a párkapcsolati alrendszerben, tehát a saját házasságukban, kapcsolatukban bekövetkező negatív változások miatt fordulnak a lányukhoz, teszik őt szövetségesükké. Nem egy kliensemnél hallottam már például, hogy az anyjuk az apjuk hűtlenségét velük, mint tinédzser lányukkal beszélte meg. Ez egy szélsőségesnek tűnő, mégis gyakori jelenség. A lány viszont ilyenkor lehetetlen helyzetbe kerül: hogyan is adhatna tanácsot egy ilyen ügyben az anyjának, vagy lehetne akár csak jó hallgatósága?

Anya-lánya, apa-lánya

Ehhez a jelenséghez még a hűtlenség sem szükségeltetik feltétlen. Amikor az anya az apával, az ő férjével való konfliktusait a lányával vesézi ki, vagy az apát sározza, akkor a lányt valójában lojalitáskonfliktusba taszítja. Az anya-lánya közötti partnerség nem ebben kell megvalósuljon, hiszen a lány nem tud független, objektív maradni, mert mindkét irányba (még ha adott esetben az anya felé erősebben is) érzelmileg involvált. Még a dedikáltan seggfej apákkal rendelkező lányokat sem hozza jó helyzetbe az apa anya általi pocskondiázása, egy egyszerű oknál fogva: akármilyen seggfej, nekik akkor is az apjuk, így a teljes érzelmi függetlenség kizárt, tehát ez máris nem barátnők közötti beszélgetés (még ha együtt savaznak, akkor sem). Hagyjuk meg, hagy döntsék el ők, milyen az apjuk, és hogyan szeretnének viszonyulni hozzá.

“Hogyhogy nem a barátnőivel beszéli meg ezeket a témákat az anyjuk?”

Egy másik nagyon gyakori dinamika, amiről beszámolnak a már harmincas éveiben járó klienseim az az, hogy édesanyjuk még mindig, akár kétnapi rendszerességgel felhívja őket telefonon, hogy nekik ventiláljon vágatlanul élete nehézségeiről. Tisztázzuk: a ventiláció több mint annak megosztása, hogy mi van velem. Ez a ventiláció általában nem kölcsönös, tehát nem kérdezik meg a lányukat arról, hogy ők, hogy vannak, vagy megkérdezik miután kipanaszkodták magukat, majd három perc múlva azt mondják, hogy na jó, nekik most menniük kell.

Ezekben az esetekben mindig megkérdezem a klienseimtől: hogyhogy nem a barátnőivel beszéli meg ezeket a témákat az anyjuk? “Jaaa, neki nincsenek barátnői – válaszolják.” “Jaaa…” – hangzik az én egyre kevésbé meglepődő reakcióm. Aztán ők lepődnek meg, amikor nevén nevezem a jelenséget: “az anyád tárgyiasít téged.” A magyarázatom után már a meglepődést viszont gyakran felváltják a könnyek: ha valakit használnak valamire (pl. ventiláció, panaszkodás, negatív érzelmek elcsatornázása), és a kommunikáció nem kölcsönös és nem arányos, akkor bizony tárgyiasításról beszélünk, nem barátnői beszélgetésről. A lányok sokszor tudattalanul pszichológus szerepbe kerülnek az anya-lánya kommunikációban.

“A gyámolító szeretet megöl”

És pontosan az anya beszűkült, vagy felszínes szociális kapcsolataiban van a játszma csapdája. A lányok azért hagyják anyjuknak ezt a határátlépést, mert látják, hogy az anyjuknak nincs más, akivel megbeszélhetné ezeket. Viszont éppen ezért sincs más, mert hagyják. Rákondícionálják az anyjukat, hogy annak ne kelljen mély barátnői kapcsolatokat kialakítania, hiszen ők úgyis itt vannak neki mindig. Jegyezzük meg: az elme mindig a könnyebb utat választja. Viszont én szeretem feltenni a kérdést: “mi lenne, ha ők kiesnének ebből a szerepből, tudatosan kivonva magukat?” Akkor az anyjuk kénytelen lenne találni valakit a helyükre. Ezt persze nehéz látni, mert a jelenben nincs helyettesítő kapcsolat. Ez viszont nem jelenti azt, hogy soha nem is lesz, vagy, hogy az ő feladatuk lenne, hogy legyen.

Az érzelmi fertőzés láthatatlan fonalának elvágása

Mélyebb szinten a lányok olyan dinamikáról számolnak be, amit érzelmi fertőzésnek nevezünk. Ha az anyukájuk rosszul van és felhívja őket, ők is rosszul lesznek. Ha az anyukájuk stabilabb, ők is stabilabbak. Tehát innentől kezdve az anyával való kommunikáció a saját jólétükről is szól. Kell, hogy tudják, hogy jól van, hogy ők is jól lehessenek. Azt megfogalmazzák, hogy amikor felhívja őket panaszkodni, akkor „lehúzza” őket is. Azonban ennél többről van szó. Van egy láthatatlan parazitikus szál, amely összeköti őket.

Ez pedig végső soron a feljogosítottság alapvető létélményéről szól. Ilyen kérdésekről: Kereshetek-e én jól, ha az anyám egzisztenciális instabilitással küzd? Lehet-e nekem jó állásom, ha anyám küzd az álláskereséssel, vagy rossz állása van? Lehet-e nekem partneri kapcsolatom, ha az anyámnak nem volt? Végső soron: lehetek-e boldog, ha az anyám nem az? A racionális válasz erre általában: “hát persze, hogy ne lehetne, hogyne lehetnék!” A tudattalan válasz viszont mégis az, hogy hát az bűntudattal járna, tehát mégsem lehet, mégsem lehetek igazán.

Ez az a láthatatlan szál, amelyet el kell vágni az anya-lánya viszonyban, akármennyire fájdalmas rövid távon, hosszú távon mindkét félnek jobb lesz. De sokszor a lányok félnek, hogy akkor mi lesz az anyukájukkal, ha éri őket valami rossz dolog. Kissé provokatívan azt szoktam erre válaszolni, hogy “majd feldolgozza, hiszen nagy lány már“. Ezzel szoktam éreztetni, hogy valójában a szerepek megfordultak. Évek óta. A lány az aggódó szülő, míg a szülő lett a gyermek, aki fent akarja tartani a szimbiózist, ami valójában nem is szimbiózis, hanem parazitikus kapcsolódás.

“Ezt inkább beszéld meg apával…”

De hogyan lehet elvágni ezt a szálat? Természetesen nem az anya-lánya kapcsolat megszakítását jeleni ez (bár szélsőséges, totális toxikus esetben gyakran nincs más megoldás), hanem lépésről lépésre történő határhúzást. A telefon nem felvevését ha nem alkalmas, visszajelzést, hogy “ezt inkább beszéld meg apával, ezt inkább beszéld meg a barátnőddel“, stb. Ez a gyakorlati szint. A tudattalan szint az önfeljogosítás a korábbi, dőlt betűs kérdések kapcsán.

Mantrázni újra és újra, hogy mi független lények vagyunk, van az én életem és van az övé, és nekem összejöhet az, ami neki nem jött össze. Az nem az én hibám, nem az én kontrollom. És itt a kontroll fogalma kulcsszó. Az ő életéért ő felelős, az enyémért én. Sokszor a határhúzásoktól átmenetileg „megromlik” a kapcsolat, esetleg elmérgesedik, hosszú távon azonban rátanul az anyuka a határtartásra és elkezd más kapcsolatokat kialakítani a lánya helyett. Ugyanígy a lány is. Mert nehéz bevallani, de mégis van valami jutalmazó ebben a szerepben. Ennek felismerését és az ezt követő határkijelölést az én énem és az ő énje (amelyek kezdetben egyek voltak, mint anya-lánya) nevezzük érzelmi leválásnak. Mindkét oldalon.

Felszabadítani és feljogosítani a bennünk rejlő gyermeket

A belső feljogosításnak szakrálisnak kell lenni, kicsit olyannak, mint amikor a pap feloldoz bennünket. Csak itt mi vagyunk a feloldozók és a feloldozottak egyben. Ehhez az út pedig a kisgyermekkori énünkhöz való visszataláláson keresztül vezet. Ha megnézzük a gyerekeket egy homokozóban, ahol játékok vannak, látszik, hogy fel sem merül bennük, hogy “ezzel most nekem lehet játszani? Ez az enyém?” természetes, hogy lehet nekik játszani vele, hát persze, hogy lehet, és az egész világ az övék. Csak mi, a hülye szüleik (köztük én is) kezdjük el beléjük táplálni a spontán játékos létezés feltételeit: majd ha megetted a reggelidet, majd ha ez, majd ha az, majd ha így kéred, majd ha így viselkedsz, majd ha úgy, majd ha ilyen vagy, majd ha olyan.

Tehát egy egészséges gyermeki egocentrizmushoz, jó értelembe vett pofátlanságzoz kell ebben visszatalálnunk, abban az értelemben, hogy 1. én jó, hogy vagyok a világban, 2. a világ azért van, hogy interakcióba lépjek vele, 3. jó az hogy, és jó az, ahogy interakcióba lépek vele. Nincs feltétel, csak jó, hogy vagyok és jó, hogy játszom az élet nevű játékot. És ettől az egocentrizmustól, bármennyire divatos ma a fogalom, még nem leszünk náricisztikusak.