A mikrochiptől a meddőségig: konspirációs elméletek a COVID-19 oltásokkal kapcsolatban – az oltatlanság, mint kisebbségi identitás

A minap beszéltem telefonon egy rég látott barátommal, aki mielőtt elköszöntünk volna, még gyorsan figyelmeztetett, hogy nehogy beoltassuk magunkat, mert a vakcinák tartalmaznak egy kis HIV-vírust is. Nem hittem a fülemnek, hogy ez a mondat “szökkent ki foga kerítésein”. Nem hittem, hogy ez a mondat az én szociális körömben előfordulhat. Nem hittem, hogy ez a világot és az emberi létet oly komplexen látó (bár nálam jóval idősebb) ember egy ilyen összeesküvéselmélet áldozatává válhat. Ráadásul engem is meg akar győzni, hogy ne oltassam magam. Hiszen mindig ez a kérdés az oltásvita kapcsán. Mindenkinek a felnőtt döntése, hogy beadatja, nem adatja (vagy csak a négy fal között adatja), de amikor ilyen hülyeségről akarja valaki meggyőzni az embert, akkor azért felmerül a kérdés, hogy különálló szigetek vagyunk-e, akik tényleg nem hatnak egymásra ebben a kérdésben?

Ki dönt bennünk és mi alapján?

Még inkább felmerül a kérdés, hogy nem hatunk-e egymásra, és mindenkinek külön döntése-e a “döntése”, amikor annyi alaptalan összeesküvéselmélet él a vakcinák kapcsán, ráadásul a vélemények legtöbbször mindennemű forráskritika (annak a platformnak a megbízhatósági ellenőrzése, ahonnan szedjük az információinkat) nélkül kapnak szárnyra a szociális média sebességkorlátozás és KRESZ nélküli autópályáin. Továbbá, ha nem a tudományos kutatásokra és tudományos forrásokra (peer-reviewed folyóiratok, később elmagyarázom mi ez) támaszkodunk, akkor egyáltalán felnőtt döntésünk-e, hogy oltassunk, vagy sem? Azt gondolom, a tudomány felelőssége ebben az, hogy a sok esetben csak egyetemi kutatói e-mail címmel elérhető (mint a következőekben bemutatott cikkek közül néhány) kutatások eredményeit angolról magyarra fordítva elhozzuk az embereknek, hogy tényleg felelős felnőtt döntést hozhassanak, bármelyik is legyen az. Ezért születik ez a cikk. A nem oltás is szabad döntés, a cél csupán az, hogy ne összeesküvéselméletek és tévhitek alapján hozzuk meg ezt a döntést. Mert ha azok alapján hozzuk, akkor a bennünk lévő rettegő gyerek hoz döntést, nem a felnőtt.

Forráskritikát!

Ball és Maxmen (2020) a Nature-ben (a világ leghíresebb és legerősebb tudományos folyóirata, ide bekerülni egy kutatással az egyik legnagyobb dolog a tudományos világban) The epic battle against coronavirus misinformation and conspiracy theories (A koronavírussal kapcsolatos tévhitek és összeesküvéselméletek elleni hősies harc) címmel megjelent publikációja egyike azoknak a kiváló cikkeknek, amelyek sajnos csak egyetemi kutatói e-mail címmel érhetőek el. Ebben a cikkükben elsősorban azt hangsúlyozzák ki, hogy nincs szűrő az információk publikussá válásában. Amil Khan a Valent Project (félreinformálásokkal foglalkozó projekt) kommunikációs igazgatója is kiemeli, hogy az elmúlt 15 évben a szociális média és a technikai fejlődés hatására semmilyen szűrő és szakmai monitorozás nincs jelen az információk kikerülésével és terjedésével kapcsolatban.

Ez régebben elképzelhetetlen volt, hiszen ha bárki írni akart bármiről, ahhoz legalább egy újságot kellett találnia, ahol legalább egy szerkesztő és egy lektor kezén átment tartalmilag és stilárisan is az anyag. Természetesen így is jelent meg sok hülyeség a bulvárlapokban, de a szociális médiában még ennyi kontroll sincs. Valakinek eszébe jut valami, önjelölt gyógyítóként, önjelölt virológusként, önjelölt szakértőként, vagy pusztán magánemberként és mindenféle kontroll nélkül kiposztolhatja azt bárhova. Ezek a vélemények pedig közel sem maradnak az “ártalmatlan hülyeségek” szintjén. Ball és Maxmen például hoz egy olyan esetet, amely bizonyította, hogy halálos kimenetelűek lehetnek a téves információk.

Az említett esetben egy csoport meghirdette a Twitteren (a Facebookhoz hasonló közösségi oldal), hogy a chloroquine (egy régi, malária elleni gyógyszer) hatékony a covid ellen. Tették ezt mindenféle kutatás és tudományos megjelenés nélkül. Nemsokára a Fox News (híres konzervatív TV Amerikában) és Donald Trump is felfigyelt erre a tudományosnak tűnő (de csak tűnő!) dokumentumra, és az egy puszta Twitter posztból minden ellenőrzés nélkül indult hír akkor vált igazán veszélyessé, amikor Trump nyilvánosan a coviddal szemben “very powerful”-nak, vagyis “nagyon hatékonynak” titulálta a gyógyszert. Mindez odáig vezetett, hogy a kórházak arról adtak ki közleményt, hogy rengeteg olyan mérgezéses esettel találkoznak, amelyekben a vizsgálatok kimutatták, hogy chloroquine felelős a mérgezésért.

Mi hát a megbízható forrás?

Nem megbízható forrás bármilyen poszt, ami nem lektorált (peer-reviewed, mindjárt elmagyarázom mi az) folyóiratban megjelent olyan tudományos kutatás hivatkozásán alapul, amely megfelelő módszerrel, megfelelően nagy mintán megbízható eredményekre jutott egy bizonyos témában. Nem megbízható forrás a fodrász, a szomszéd néni, még az ismerős orvos személyes véleménye sem. Nem megbízható forrás, hogy a piacon hallottam, hogy X.Y. három pfizerrel is megbetegedett. Itt fontos megjegyezni, hogy egy forrás nem feltétlen azért nem megbízható, mert nem igaz! Nem jelenti azt, hogy X.Y. hazudik, hogy Z.ZS. elkapta 3 oltással is.

A forrás megbízhatatlansága abban áll, hogy néhány eset nem általánosítható nagy mintára (pl. iszonyatosan téves következtetés, hogy akkor ne is oltassunk, az adat és a levont következtetés között óriási szakadék tátong). Így ezek is információk ugyan, de a tudomány ezt úgy hívja, hogy anekdotikus bizonyíték. A tudomány alapvetően mintázatokat vizsgál, statisztikával dolgozik, így egy-egy anekdotikus eset nem bír cáfoló erővel. Egy átfogó, nagymintás kutatást nem dönt meg.

Klasszikus példa erre, hogy bezzeg János bácsi egész életében dohányzott és ivott, még sincs semmi baja 90 évesen se. Attól függetlenül, hogy egy ilyen anekdotikus példa lehet igaz, ez egyáltalán nem cáfolja azokat a több évtizede egyöntetű eredményről beszámoló kutatásokat, miszerint a dohányzás drasztikusan növeli a tüdőrák kockázatát, a rendszeres alkoholfogyasztásnak pedig egészségkárosító hatása van. János bácsi esete miatt nem fogják visszavonni ezeknek a kutatásoknak az érvényességét, és a kutatók nem fogják visszavonni tanaikat, hogy jaj tévedtünk, mert találtunk egy János bácsit a faluban aki cigizik és iszik, mégse halt bele. Az onkológiák sem fognak bezárni emiatt.

Miért megbízhatóbb egy tudományos folyóirat?

A tudományos kutatásokból születő nemzetközi publikációk rendszere így működik: első körben, a szerzőség anonim. Amikor leadunk egy folyóiratnak egy kutatásunkat egyik szerzőnek a neve se lehet ott, ha ott van, viszont látásra – mondja a folyóirat. Az anonimitás azért fontos, hogy a tudomány független maradjon, olyan értelemben, hogy csak azért ne közöljék valakinek az eredményeit, mert már “nagy név”, és biztos jó. A nagy név és az elsőéves doktori hallgató ugyan azzal a lehetőséggel indul így cikket közölni.

A beküldés után a folyamat így néz ki: a folyóirat főszerkesztője átolvassa a cikket. Itt két kimenetel van, vagy azt mondja, hogy ez gyenge, itt kiesik a cikk az első körben. Vagy azt mondja, hogy ebben van potenciál, és kiküldi két szakértőnek, akik szakmailag lektorálni fogják a cikket. A szerzők nem tudják kik a lektorok, a lektorok nem tudják kik a szerzők. A lektorok ezután visszajelzést küldenek a főszerkesztőnek, és a folyamat csak akkor megy tovább, ha mindkét lektor, egymástól függetlenül egyetért a leközlésben. Az azonban ritka, mint a fehér holló, hogy ne kelljen változtatásokat, javításokat, pontosításokat tenni, tehát egy közlési folyamat sokszor több (2-3) körös, míg a szerzők addig csiszolják munkájukat, amíg a lektorok elégedettek vele.

A folyóiratokat egy mérőszámmal is rangsorolják (impact faktor), amely mentén elhelyezhető, mennyire erős az adott folyóirat. Kis leegyszerűsítéssel lehet azt mondani, hogy minél magasabb ez a faktor, annál megbízhatóbbak a benne szereplő tartalmak (azonos tudományágon belül, mert különböző tudományágakban eltérő lehet a számítás). Ez az összemérhetőség a bulvársajtóban viszont egyáltalán nem mérhető, nincs objektifikálva, hogy a Blikk 1-es a HVG 10-es. Tehát, egy kutatás, mire leközlik, több szakmai kézen megy át, így sokkal-sokkal kevesebb az esélye annak, hogy valaki csak úgy hülyeségeket írhasson, mint ha csak a hasára üt, hogy ‘írok már egy posztot ezekről a vakcinaságokról.’

A vakcinákkal kapcsolatos leggyakoribb összeesküvés-elméletek

Sallam és munkatársai (2021) a covid oltással kapcsolatos hezitáció jelenségét vizsgálták, ugyanis a korábbi kutatások arra engedtek következteni, hogy vakcinációs hezitáció jelentősen akadályozza a COVID-19 megállítását és megelőzését. 3414 résztvevővel töltették ki a Vaccine Conspiracy Belief Scale (VCBS) kérdőívet (Vakcina Összeesküvés-elméleti Hit Skála), a főbb eredményeik pedig a következőek lettek:

Összeesküvés-elmélet 1.0.: 2031 (59.5%!) kitöltő jelezte, hogy úgy hiszi, maga a koronavírus egy szándékoltan ember által alkotott vírus, 1376-an (kb. 40%) pedig kiegészítette ezt azzal a vélekedéssel, hogy azért alkották magát a vírust, hogy a későbbi vakcinahasználatra kényszerítsenek minket. Ebben a téves vélekedésben tehát egy fordított logikát tapasztalunk, hiszen ha beszélhetnénk kész gyógyszermaffia üzleti tervről, akkor valahogy nem tűnik racionálisnak, hogy a vírus van előbb, és csak később találják fel az oltásokat (ami bizonytalan is volt, hogy feltalálnak-e). Ez a tévhit mégis fordítva gondolkodik, az oltást, mint árucikket előrehozza, miközben az kronológiában jóval később volt a vírus megjelenéséhez képest. Természetesen az összeesküvéselméletek nem racionális szinten szerveződnek.

Összeesküvés-elmélet 2.0.: 947-en, a válaszadók jelentős, 27.7%-a állítja, hogy a vakcina beszúrásával mikrochipet telepítenek az emberbe, amit arra használnak, hogy később megfigyeljék és kontrollálják őt. Ennél az összeesküvéselméletnél elérkezünk egy nagyon fontos pszichológiai jelenséghez, mégpedig az önfelnagyításhoz. Hiszen a megfigyeléstől való félelem csak akkor releváns, ha a saját életünket és személyiségünket a megfigyelésre érdemesnek és érdekesnek találjuk. Tehát ehhez az összeesküvés-elmélethez párhuzamosan feltételeznünk kell magunkról hogy a mindennapjaink és a gondolataink annyira különlegesek és mi magunk is olyan fantasztikusak vagyunk, hogy ez egy megfigyelőt érdekelne is, sőt ennek érdekében egy teljes megvezetési és cselekvési tervet invesztálna belénk. Holott, valószínűleg annyit látna, hogy bemegyünk a munkahelyünkre meg kijövünk, meg elmegyünk heti 1x az Aldiba.

Ha a megfigyelésünkön és a manipulálásunkon aggódunk, akkor inkább dobjuk ki az asztalon heverő okostelefonunkat, amelyen lévő applikációk bizonyítottan szófelismeréssel és annak mentén reklámoptimalizálással foglalkoznak egy tanuló algoritmussal (lásd: Social Dilemma film), mintsem, hogy kivágjuk kisbicskával a karunkból az oltási injekció helyét.

Összeesküvés-elmélet 3.0.: A résztvevők közül 800-an (23.4%) hisznek abban a, szintén a szociális médiában terjedő álhírben, miszerint az oltások meddőséget, terméketlenséget okoznak, továbbá, hogy emögött pedig egy (valamilyen) csoport abbéli szándéka áll, hogy limitálják (és a halálos vírussal csökkentsék) az emberiség létszámát, tehát, hogy ne legyünk képesek reprodukcióra. A vírus totális győzelméről szóló narratívák azért is problémásak, mert ahogyan az emberiségnek úgy a vírusoknak is van evolúciója (mutálódnak, rezilienssé válnak, stb.), de gazdatest nélkül nem tudnak létezni, így totális győzelmük a saját kipusztulásukkal járna.

Megemlítendő viszont egy olyan tévhit, amely mind az oltott, mind az oltatlan táborban megjelenik. Ez jelesül az, amikor három oltással elpusztíthatatlan tankként gondolunk magunkra (vagy más oltottakra), akinek immun-páncéljáról innentől légpuskagolyóként pattog le minden. A tudomány ebben is a segítségünkre van, hiszen a tudomány sosem fogalmaz, nem is fogalmazhat abszolútumokban. A 90% fölötti hatékonyságú vakcináknak sem véletlen nem 100%-os a közölt hatékonysága, és a hatékonyságvizsgálatokról szóló kutatások (egy Pfizeres hatékonysági összefoglalásért lásd pl. Tenforde és munkatársai, 2021) sem véletlenül fogalmaznak úgy, hogy az oltás bizonyítottan jelentősen csökkenti a hospitalizáció (kórházi ellátásra szorulás) valószínűségét. Az érinthetetlen szupertank képet (nem fertőződik meg, teljesen tünetmentes, ha mégis) már csak mi költjük hozzá.

Mely tényezők hajlamosítanak, hogy áldozatul essünk az összeesküvés-elméleteknek?

A legfontosabb, amit ki kell emelnünk az első helyen a szociális médiából való tájékozódás. Mind a mikrochip, mind a terméketlenségi tévhit esetében bizonyítja a kutatás, hogy szignifikánsan gyakoribb ez az összeesküvés-elmélet azok körében, akik szociális média platformokról tájékozódnak. Ezt egyébként egy másik átfogó kutatás is megerősíti, amely másik szociokulturális kontextusban készült (Sallam és munkatársai Arab országokban vizsgálódtak, ez a kutatás Amerikában készült). Romer és Jamieson (2020) tehát szintén azt találták, hogy az amerikai összeesküvéselméletek (pl. Trump ellen hozták létre a vírust, a kínai kormány hozta létre a vírust, de az ellenkezője is jelen van: az amerikai kormány hozta létre a vírust) azok körében gyakoribbak, akik Facebook posztokból, vagy a konzervatív médiából (Amerikában: Fox News, Rush Limbaugh, Breitbart) szerezték információikat.

További tényezők az alábbi ábrán láthatók:

Sallam és munkatársai (2021), 6.o.

Az ábra alapján az látszik, hogy átlagosan a férfiak, a magasabb iskolai végzettségűek, a magasabb fizetéssel rendelkezők, valamint a krónikus betegséggel rendelkezők nagyobb valószínűséggel fogadják el az oltást. Ezek közül a magas-alacsony iskolai végzettség között mutatkozó különbség lesz számunkra a fontos a továbbiakban.

Mielőbb továbblépünk viszont a kisebbségi identitás kérdésére, fontos megjegyeznünk a “mellékhatások” szerepét az összeesküvés-elméletek megerősítésében. Az a fajta narratíva, amely az oltást, mint idegen mérget írja le (az összeesküvés-elméletek többségének része impliciten) megerősítve látja állítását az oltások “mellékhatásaiban”. Azért írom zárójelben a mellékhatásokat, mert ugye azok nem explicite az oltóanyag szigorú értelemben vett mellékhatásai, hanem implicite, a kiváltott immunválasz velejárói.

A felsőbbrendű kisebbségi identitás, mint potenciális kulcs

Mostanra nem mehetünk el amellett, hogy az oltottak-oltatlanok nem egy skálaváltozó, hanem kategoriális változó lett. Nem mehetünk el amellett, hogy egy alapvető szociálpszichológiai dinamikáról beszélünk a két tábor esetében: vannak a “mi” és vannak az “ők”. És itt jön be a szociálpszichológia egyik fontos jelensége, a kisebbségi identitás (Tajfel és Turner, 1979, hogy egy klasszikust említsünk) dinamikája. Az összeesküvés-elméletekben hívők ugyanis egy egyrészt kisebbségi szerepből, másrészt mégis felülről-lefelé kommunikálnak. A kisebbségi identitás része, hogy “mi tudjuk, hogy mi ez a vírus, mi ez az oltás, mi beavatottak” kiemel a többségből, különlegessé, ki-válóvá tesz, abban az értelemben, hogy a kisebbség van egy mindent megmagyarázó belsős infó birtokában, míg a butuska többség nincs.

Ez tehát egyrészt kisebbség, másrészt felsőbbrendűség, hiszen a többségi döntés leértékelésével jár együtt, visszahatóan megerősítve ezzel a kisebbségi identitást (“mi tudjuk az igazat”). Ez lesz tehát a “mi” identitása. És ezzel szemben lesz állítva az “ők” (oltottak), akik a “megvezetett” többség, akiket a “birkák” szimbolikával írnak le. És itt hoznám vissza az iskolázottsági szintek közötti különbségeket a kutatás eredményei közül. Tehát az oltást statisztikailag gyakrabban visszautasító alacsonyabb iskolázottságúak kerülnek az összeesküvés-elmélet hatására felülre (hiszen ők tudják csak az igazságot) az okos-birka dinamikában. Így, hiába a magasabb iskolázottsággal együtt járó magasabb forráskritikai készség és kritikai gondolkodás, a magasabban iskolázottak (akik nagyobb valószínűséggel fogadják el átlagban az oltást), kerülnek ebben a perspektívában alulra. Tehát az önértékelésünknek úgy tűnik még ahhoz is köze van, hogy hogyan állunk az oltáshoz. Bizonyítja ezt az oltással való nem-élés érvrendszere mögött az a fajta énfelnagyítás, amelyben az egyén az átlagnál sokkal reziliensebbnek állítja be magát, miszerint ő annyira erős (toxikus maszkulinitás pl.), hogy rajta nem fog “ez a kis buzi” vírus, vagy legyőzi ő oltás nélkül is. Ez egy evolúciós fitogtatás is, de elsősorban önértékelési kérdés.

Tehát az, hogy ki az igazság tudója és ki a birka, csak annak kérdése, hogy melyik szociálpszichológiai táborunkból nézzük. Az viszont táborokon átívelő probléma (hiszen mindkettőben jelen van), hogy gyenge a forráskritikánk, hallomásokból rémülünk meg és lelkesülünk fel, az ismerős javaslatára döntünk (bárhogyan is), mert “nála is az volt, hogy…” Minden esetben fontos, hogy transzparensek legyünk, mindkét oldalon, ne rejtegessük és borítsuk misztikus ködbe, hogy minket valamilyen modern szabadkőműves gyűlésen beavattak a vírus titkaiba és az ott hallottak miatt nem oltatunk, vagy oltatunk. Fontos továbbá, hogy mindent kulturális kontextusban lássunk. Ahogyan a fentebb idézett cikkeknél is megjegyeztük, hogy hol végezték a kutatást, Magyarország kapcsán is fontos megjegyezni, hogy egyes kutatók a posztszocialista éra leghangsúlyosabb sajátosságaként azt emelik ki, hogy a totalitárius rendszerek elemei mélyen beivódtak ezen országok kultúrájába és általánosságban negatívan befolyásolták a bizalom és az őszinteség társas építőköveit (Rose-Ackermann, 2001). Az alapvető társadalmi bizalmatlanság pedig melegágya az összeesküvés-elméleteknek.

Bármit hallunk, olvasunk, nézzünk mögé, hogy milyen tudományos eredményekre hivatkozik az információ, vagy, hogy vannak-e egyáltalán hivatkozások. Jelen cikké itt vannak:

Hivatkozások

Ball, P., & Maxmen, A. (2020). The epic battle against coronavirus misinformation and conspiracy theories. Nature581(7809), 371-375.

Romer, D., & Jamieson, K. H. (2020). Conspiracy theories as barriers to controlling the spread of COVID-19 in the US. Social science & medicine263, 113356.

Rose‐Ackerman, S. (2001). Trust and honesty in post‐socialist societies. Kyklos54(2‐3), 415-443.

Sallam, M., Dababseh, D., Eid, H., Al-Mahzoum, K., Al-Haidar, A., Taim, D., … & Mahafzah, A. (2021). High rates of COVID-19 vaccine hesitancy and its association with conspiracy beliefs: A study in Jordan and Kuwait among other Arab countries. Vaccines9(1), 42.

Tajfel, H. and Turner, J. C. (1979). ‘An integrative theory of intergroup conflict’. In: Austin, W. G. and Worchel, S. (Eds) The Social Psychology of Intergroup Relations, Brooks/Cole, Monterey, California, 33-47.

Tenforde, M. W., Self, W. H., Naioti, E. A., Ginde, A. A., Douin, D. J., Olson, S. M., … & Bongu, J. (2021). Sustained effectiveness of Pfizer-BioNTech and Moderna vaccines against COVID-19 associated hospitalizations among adults—United States, March–July 2021. Morbidity and Mortality Weekly Report70(34), 1156.

Ajánlott:

Krekó, P. (2021). Tömegparanoia 2.0 – Összeesküvés-elméletek, álhírek és dezinformáció. Budapest: Athenaeum Kiadó.